Zuhanás

Kísértet járja be a filmvilágot, a rideg, erőszakos amerikai apák kísértete.

E mogorva jelenés előszeretettel bukkan fel fagyos téli tájban, mintha Hawaiin nem teremnének gyermekeikkel rosszul bánó, szörnyeteg családfők, csak a tartós hidegben. Erősen fagyott, amikor James Coburn nekiesett Nick Nolte-nak (Paul Schrader: Kisvárosi gyilkosság), és erősen fagy Viggo Mortensen rendezői debütálásában, amelyben a szörnyű apát Lance Henriksen, meleg fiát a forgatókönyvért és a zenéért is felelős Mortensen alakítja – ha létezik ennél szerzőibb film, az már csalás. Ha már így alakult, Mortensen rendesen meg is pakolta az öreget: Henriksennek egy homofób, rasszista, ráadásul demens apát kell játszania. És az Aliens androidja, a szegény ember Tommy Lee Jonesa, akinek falakon áthatoló nézése oly sok B filmet beragyogott, nemcsak hogy meghálálja a belévetett bizalmat, de akkorát alakít, hogy minden casting director elszégyellheti magát, aki sosem látta meg a robot mögött az embert. Coburni kaliber, nem vitás. A robbanással fenyegető családi jelenetek jól állnak Mortensennek, a rendezőnek, volt is kitől tanulnia, atyamesterét, David Cronenberget proktológusként szerepelteti is a filmben, egy kis humor nem is árt a komorságban. Csak a lírai emlékfutamok lógnak ki a műből, de a naplementében áttetsző falevelek, a tavaszi réten elidőző szelíd őz vagy a bő vízű forrásban megmerítkező kéz látványa megengedhető egy elsőfilmesnek. Azért Cronenberg szólhatott volna, hogy Chopinre anyai könnyeket mutogatni nem való egy ilyen ízléses családi drámában.