Magyar Narancs: Hogyan kerültél a Papp László Arénába?
Lovasi András: Nem az én ötletem volt, az a cég keresett meg, amellyel a Semmi konferenciát csináltuk az Erkelben. A munka után is beszélő viszonyban maradtunk, ami jó kiindulópontnak tűnt.
MN: Van mögötted egy menedzsment, amely egyengeti az utadat?
LA: Nincs, erre az egy alkalomra szerződtünk. Most a Kiscsillagban is csak egy koncertszervezőnk van. Különben szeretnék a zenekar köré egy menedzsmentet építeni, ezért is alakítom át a kiadómat, a Megadót. Visszaadom a jogokat a zenekaroknak, felszámolom a lemezkiadást. Szívesen megtartok közülük párat, ha nem akarnak kínlódni a jogkezeléssel, de a kiadói tevékenység a régi módon okafogyottá vált. Úgy tervezem, hogy ez az átalakított cég kezeli majd a dalaim szerzői-kiadói jogait és a Kiscsillag menedzsmentjét. A Megadót azért hoztam létre, mert egész életemben azt hallgattam a kiadóktól, mit nem lehet megcsinálni. Most ugyanezt hallgattam menedzserektől, úgyhogy most csinálok saját menedzsmentet.
MN: Nem feltétlen gondolnám, hogy a Lovasi-dalok az Arénába valók.
LA: Ez számunkra is kérdés volt. De van egy olyan közönségréteg – nyilván nem függetlenül attól, hogy én is idősödöm és a közönségem is –, amely az ilyen nagy eseményekkel szólítható meg leginkább. Az ötletet először én is ugyanolyan kétkedéssel fogadtam, mint ahogy most te, de tényleg így van, úgy néz ki, telt ház lesz.
MN: Ez a dolog üzleti oldala, de hogyan látod alkotói szempontból? Mit teszel azért, hogy a „Lovasi-stílus”, a személyes, közvetlen, ironikus hangnem működjön egy ilyen hatalmas térben?
LA: Ezen a meglehetősen szűkre szabott piacon kevés új kihívás érhet már, ez az egyik. Kipróbáljuk, hogy sikerül-e. Lehet, hogy kurvára nem fog működni. Persze nem véletlenül egy csöndes-ülős formát választottunk, és ma már nem kell felfújható nő, tűzijáték és lángcsóva egy nagy koncerten sem. Az most a feladatunk, hogy az Aréna-koncertet úgy oldjuk meg, hogy önazonosak maradjunk. Leonard Cohennek ez sikerült. Nem akarom magamat Cohenhez mérni, csak ő pont egy ilyen személyes, intim zenei szituációt hozott létre hasonló terekben. De mondhatom Zoránt is.
| ||
MN: Lovasi lesz a következő Zorán...
LA: Figyelj! Amikor tizenkét évesen lejöttem a Queenről, nagy Zorán-rajongó lettem.
MN: Éles váltás.
LA: Neked! Nekem akkor, a magyar lemezpiac szűkös keretei között teljesen logikus volt. Tizenhat lemezt lehetett kapni, Zorán volt az egyik. Ma már nyilván van egy bizonyos életkor, ami alatt Zorán ciki, de én bőven a határ felett vagyok. Az igaz, hogy egy kicsit úgy vagyok Zoránnal, mint az egyszeri Kispál-rajongó a Kispállal: csak az első két-három lemezt ismerem, a többiről csak hallottam ezt-azt. De Presser és Zorán popsanzonjai egyáltalán nincsenek ellenemre.
MN: Egy bizonyos életkor alatt már Lovasi is ciki?
LA: Persze, csak ez kicsit lejjebb van még, de majd feljebb mászik! Hülyeség lenne azon erőlködni, hogy mindenkinek megfeleljek. Egy sokat forgó névnek ilyen kis piacon megvan a maga tehetetlensége, kár ez elől menekülni. Amúgy is ritka, hogy pop-rock zenészek ötven fölött nagyokat dobnak, ez jóformán csak Bruce Springsteennek vagy Neil Youngnak sikerült a kedvenceim közül. Egyáltalán nem biztos, hogy nekem is menni fog. És még ha jó dolgokat is csinálok a következő években, akkor sem lesz olyan hatásuk, mint a Kispálnak a 90-es években, egyszerűen nem úgy állnak a csillagok. Nincs ezzel semmi probléma.
MN: Volt olyan határpont, ami után azt érezted, hogy mainstream sztár lettél?
LA: A magyar piac méreteit figyelembe véve ez egy teljesen felesleges kategória, úgyhogy más jelzőket keresnék. A mainstream sztár pénzben, nézettségben, médiamegjelenésben mérhető, fixen teljesít. Másrészt szerintem az a sztár, aki távol van és nagyon csillog. Elérhetetlen, ezért képzeljük róla azt, hogy jobb nálunk. A magyar sztárok nem ilyenek, mert a közelünkben élnek. Akit egy kocsmában hátba lehet baszni, az nem sztár.
MN: Téged hátba lehet baszni?
LA: Ja, bár ahogy öregszem, ez egyre későbbi időpontban következik be; egyre több velem kapcsolatban az előítélet, akár pozitív, akár negatív előjelű. Régebben 10-kor is hátba basztak, ha úgy adódott, most már csak hajnali 2-kor.
MN: Mostanra ért el a népszerűséged oda, hogy a neved megtölti az Arénát?
LA: Valószínűleg tíz éve is megtöltötte volna. Azt semmiképpen nem állítanám, hogy a pályám csúcsán vagyok. Akkor voltam a pályám csúcsán, amikor az összes „szakértő” azt mondta, hogy sem én, sem a zenekar nem tart még sehol. De ez nem is lényeges. Sokkal fontosabb az érzés, hogy ötven lettem, és innentől már belátható a távolság a végéig. Húszévesen fogalmad sincs, mi lesz hatvan- meg hetvenéves korodban, most viszont eljutottam oda, hogy ha nem változnak meg nagyon a külső körülmények, akkor ez egy kiszámítható út lesz, nagy kanyarok nélkül. Ez egyrészt borzasztó, másrészt tulajdonképpen kényelmes.
MN: Lovasi 60 az Arénában, tízévente egy könyv, több decemberi Müpa-est? A nagy díj megvolt már, abból még egyet nem lehet kapni.
LA: Ezek a mérföldkövek csak kifelé ilyen fontosak. A sportoló kiteszi a vitrinbe a kupáit, de nem sportol másképpen; azért teszi ki, hogy lássák a vendégek. Hozzánk meg még vendégek sem jönnek. Az a fontos, hogy az éppen látható eredményektől függetlenül
edzel, ezen pörög az agyad, leköt, érdekel, szereted. Az a jó, ha van ez a belső pörgés, és nem azzal foglalkozom, hogy újra és újra a slágerlisták élén lássam a nevemet. Van egy belső folyamat: dalokat írok, eljutok A-ból B-be, néha B-ből A-ba. Most például jött valaki, hogy legyen koncert az Arénában. Elgondolkoztam rajta: legyen? Jó, legyen. Majd, ha nem jön senki, akkor nem lesz.
MN: A Kiscsillagnál csodálkozva figyeltem azt a folyamatot, ahogy a kezdeti nyers, cinikus dühből bonyolult, artrockos intellektualizmus lett.
LA: Olyan lett, amilyen talán a Kispál lenne most: szerzői szempontból eluraltam a zenekart.
A Kiscsillag negyvenes garázsrockerek szerepzenekaraként, viccből alakult, és ez persze elodázta a Kispál mint kreatív alkotóközösség megszűnését: mint amikor egy házasság azért marad meg, mert van egy szeretőd is. Aztán megszűnt a Kispál, a szerető lett a feleség, úgyhogy megváltozott. És meg is untuk a gesztuszenélést, belemerevedtünk a szerepeinkbe. Ilyen értelemben a Kiscsillag kétlemezes zenekar volt, a harmadikon már csak azok a dalok jók, amik kilépnek ebből. Aztán pedig ugyanazokkal a zenészekkel csináltunk valami mást, ugyanazon a néven. De abban, hogy eltávolodtunk a bevett popzenei dalstruktúráktól, benne van az is, hogy a Petőfi rádió átalakítása óta már nem szempont, hogy legyenek a lemezeinken rádióban játszható húzódalok. Úgyhogy inkább önmegvalósítunk.
MN: A Kossuth-díj támasztott olyan elvárásokat, amelyeknek meg kell felelned?
LA: Mi nem támaszt elvárásokat? Az online nyilvánosság korában a karakószörcsöki kocsma bal sarkában tök részegen elmondott rettenetes szónoklat is tönkretehet egy karriert. Vagy elindíthat egyet. Egy Kossuth-díjnak sincsen sokkal nagyobb tétje.
MN: Amikor megkérdezték tőled, hogy megbántad-e, hogy elfogadtad a díjat, azt válaszoltad, hogy bizonyos értelemben nem. Milyen értelemben „igen”?
LA: Nem véletlenül bújtam el zenekarokba. Jó, a Lovasi 50 most egy egokiterjesztés, de én klasszikus bujkáló vagyok. Persze hiú vagyok, szeretném magam megmutatni mint Ady Endre, de viszontlátni kifejezetten utálom magamat. A mostani plakáton sincs rajta a fejem.
MN: Elég sok koncerten láttalak az első sorokból. Ezt így, elsőre nem könnyű elhinni.
LA: A színpad más, ott ki kell kapcsolni a hétköznapi szituációkban működő kontrollt. Színpadra azért mész fel, hogy önfeledt legyél.
MN: A bujkálással mégis nehezen tudom ezt összeegyeztetni.
LA: A médianyilvánosságra gondolok, ami elől szívesen elmenekülnék. Ha folyamatosan kellene táplálnom kajával a médiát, mint valamiféle celeb, biztosan megőrülnék.
MN: Pedig most, az Aréna-koncert előtt pontosan ezt teszed.
LA: Persze, két-három hónapig, és az még kibírható. Amikor megkaptam a Kossuth-díjat, felhívtam egy médiához értő barátomat, és megkérdeztem, mit kell csinálni, mert nekem nincs kedvem senkinek nyilatkozni. Azt mondta, ezt nem teheted meg. Úgyhogy nyilatkoztam.
MN: Pár éve kritizáltad az arénás nagykoncerteket támogató Nemzeti Kulturális Alapot (NKA), mondván, hogy ezek profitorientált rendezvények. Ehhez képest a mostani produkciódban van 1 millió forint NKA-pénz.
LA: Az a költségvetés századrésze.
MN: Akkor miért kell?
LA: Nem vagyok a Cseh Tamás Program feltétlen támogatója, úgyhogy ezt inkább úgy látom, hogy egy ilyen pályázattal a zenészektől – vitatható jogszabályokkal – elvett pénz egy részét visszaszerezhetjük. A támogatás nélkül is keresünk a produkción, amennyiben telt házas, de így egy fokkal kényelmesebb, tudunk például vendégzenészeket hívni.
MN: Nem lenne indokoltabb azt támogatnia az egyik legfontosabb magyar kultúrafinanszírozó intézménynek, aki nem ennyire profitábilis a piacon?
LA: Erről az NKA-t kell megkérdezni, nem én írtam ki a pályázatot, mi csak éltünk a lehetőséggel. Ha én irányítanám a Cseh Tamás Programot, nem így működne. De nem én irányítom.
MN: Nem támogatnál ilyen koncerteket?
LA: Biztosan nem. De mondok egy nagyobb problémát, ami hosszú távon ezeknél a támogatásoknál jobban rombolja a magyar rendezvénypiacot. Kialakulóban van egy olyan, nagyprojektekben utazó iparág, amely finoman szólva sem a jegybevételek maximalizálására törekszik. El sem akarják adni a jegyeket, ingyenjegyekkel kivattázzák a nézőteret, azokat eladott jegyként könyvelik el, és felveszik rá a taót. A kultúrában a tao nem feltétlenül ördögtől való, de ez így egyszerűen adócsalás. Ez az egész piacot eltorzítja, például egy telt házas Aréna-buli piaci jelentését is elveszi.
MN: Több dalod szól az urambátyám viszonyokról. Fel szoktad húzni magad ezen mostanában is?
LA: Az ország balkáni működésmódja mindig is idegesített, ilyen szempontból nem vagyok idevaló. Itt a poroszos hagyományok és a balkáni viselkedéskultúra pont úgy ötvöződött, hogy mindegyikből a szart tartottuk meg. A Balkánon legalább jó az éghajlat, többet lehet ülni kerthelyiségekben, a poroszos világban a kiszámíthatóság, az aprólékos bürokrácia legalább a biztonság illúzióját nyújtja.
MN: Hol tudnád elképzelni magad, hova passzolnál be könnyen?
LA: Ez olyan, mintha egy molekulát arról kérdeznél, milyen lehet elemnek lenni. A tájhoz, a magyar nyelvhez ragaszkodom, fellengzősen hívhatjuk ezt hazaszeretetnek is. Bárhova mennék, honvágyam lenne, de egyáltalán nem biztos, hogy nem költöznék el Erdélybe vagy például Szlovéniába. Egyébként a barátaim egyik része belső illegalitásba vonult, a többiek kivándoroltak. Egyebek mellett ezért sem élek már Pécsett.
MN: Az utóbbi pár évben mintha kevésbé nyilvánulnál meg közéleti kérdésekben.
LA: Mert kurvára unom, meg amúgy is, mit mondjak? Elmondhatom most például a Narancsban, hogy „hú bazmeg, mennyire utálom a Fideszt”, de minek, ha csak azokhoz beszélnék, akik ugyanúgy utálják, mint én. Azoknak kellene érvelnünk, akik még mindig támogatják ezt a rezsimet. Tök fölösleges bizonygatni egymásnak ugyanazt, és egymás kezét fogva félni.
MN: Szívesebben kertészkedsz?
LA: Ki nem? A növények szépen, engedelmesen nőnek.
MN: Hívogató lenne belső emigrációba vonulni?
LA: Néha nagyon. De a nyilvánosság előtt élem az életemet, onnan keresek pénzt. De nyugi! Eljön majd az idő, amikor annyira hívogató lesz, hogy nem kell többé interjút csinálni velem.
MN: A Mandinernek azt mondtad, hogy a melegházasság viccet csinál a házasságból…
LA: Az utólagos szerkesztésnek estem áldozatul, de kétségtelenül átengedtem a szöveget. Most is úgy gondolom, hogy a melegek egyházi esküvője egyháztörténeti nonszensz.
MN: Azt is felhoztad, hogy egy illiberális államban ennél sokkal nagyobb problémák vannak. Lehetséges, de elég fals érv, mert ha valakinek pont ez jelent problémát, és ezért hajlandó tenni valamit, akkor milyen alapon írod felül?
LA: Mondom másképpen. Nyugat-Európában az utóbbi évtizedekben egyre elfogadottabb lett a melegek együttélése, családalapítása, jog előtti egyenlősége. Nem tudom megérteni, mi értelme van azon hisztériázni, hogy lehet-e templomban esküdözni vagy nem lehet.
MN: De nem ez a kérdés, hanem az, hogy azonos neműek köthessenek-e polgári esküvőt. Ezt az ügyet a magyar társadalom a bejegyzett élettársi kapcsolattal szeretné kezelni a jövőben is.
LA: Tudom, de én azt mondom, hogy ez a téma egy liberális ék, amit arra használnak, hogy a tolerancia határát kifelé tolják, miközben sokkal nagyobb problémák vannak a világban és Magyarországon. Ha a melegeknek a jog biztosít egy lehetséges életközösséget, akkor miért kellene kötelezővé tenni egy evangélikus papnak, hogy összeadjon egy meleg párt hitbéli meggyőződése ellenére?
MN: Ma Magyarországon a melegek nem köthetnek polgári házasságot, ellentétben például veled vagy velem. Ha ez valakit zavar, akkor tenni fog ellene. De mik azok a sokkal nagyobb problémák, amelyeket fontosabb lenne kezelni?
LA: Az állatvédelem, környezetvédelem, gyermekvédelem, családvédelem területén biztosan égetőbb gondok vannak, de sorolhatnám még. Gyerekkoromban a kommunisták is sokkal bágyadtabban nyomták azt az agymosást, ami most megy, ezért a meglévő menekülési útvonalak is szűkülnek, Budapest is egyre kevésbé lehet sziget. Ebben a helyzetben nem azon kéne rugózni, hogy lehet-e egyházi esküvője a melegeknek. A melegjogi aktivizmusnak van médiafelülete, lobbiereje, évente felvonulnak, és ebből könnyen tálalható, egymondatos híreket faragnak. Sok aktivista a politika játékszabályai szerint játszik, és ha ezt kritika nélkül elfogadja tőlük a média, akkor megszűnik az érvelő, objektivitásra törekvő újságírás, az újságírók is populista frázisokat visszhangoznak, és a nyilvánosságban egyszerű igazságok harcának fog tűnni ez az egész. Ez csak a nagypolitikának jó. Az LMBTQ-csoportok reakcióiban gyakran érzékelem azt a fajta agressziót, ami a kormány hivatalos kommunikációját is jellemzi. Ugyanazokat a lövészárkokat ássák tovább, amelyek Magyarországon eleve nagyon mélyek.
MN: Ebbe a gondolatmenetbe nem kéne azt a tényt is beemelni, hogy az egyik, a többségi csoport a hivatalos törvényhozó hatalom birtokosa, a másik, a kisebbségi pedig a kirekesztés elszenvedője?
LA: Ez a reakció a kisebbségek részéről csak további agressziót szül. A nyugati világban nemzedékről nemzedékre, magától puhul a többségi társadalom intoleranciája a kisebbségek felé…
MN: Nem hiszem, hogy magától, de váltsunk témát. Közelednek a választások, a kampányban a különböző pártok, formációk jó eséllyel meg fognak keresni téged is. Van olyan politikai erő vagy pártcsoport, amelyikhez adnád az arcodat?
LA: Matematikailag csak úgy lehet ezt a kormányt leváltani, ha a balosok meg a kispártok az LMP-től a Momentumig összehoznának egy választási koalíciót a Jobbikkal. Ennek a koalíciónak az lenne az egyetlen célja, hogy a Fidesz–KDNP-kormányt elküldjék, ami azért lenne fontos, mert szerintem ez az utolsó esély, hogy ez választásokon történjen meg. Ha nem így lesz, márpedig úgy tűnik, hogy nem, akkor úgy harminc-negyven évig maradhat, ami most van, kábé ennyi az autokráciák és diktatúrák szavatossági ideje… Egy ilyen választási nagykoalíció szereplői megállapodhatnának egy közös minimumban, megnevezhetnének egy szakértői kormányt előre, aztán átírnák a választási törvényt, és tartanának egy alkotmányozó nemzetgyűlést, fél év múlva pedig új választást írnának ki. Ez az egyetlen forgatókönyv létezik, semmi más, az összes többi egzisztenciális kaparászás. Csak ettől fél a Fidesz, nem véletlen, hogy a pártokat úgy osztja meg titkosszolgálati eszközökkel is, hogy erre a forgatókönyvre minél kevesebb esély legyen. Mindenesetre szerintem nem ördögtől való választási koalíciót kötni a Jobbikkal tisztességesen megvallott célok mentén. Ha lenne egy ilyen, akkor szívesen lennék plakátfiú, mert ahogy Orbán Viktor mindig mondja, össze kell fognia az országnak! Ez igaz – csak éppen az ellen a tizenvalahány ember ellen, aki most a markában tartja.
