Interjú

"A beszéd melódiája"

Matias Aguayo elektronikus zenész, producer

  • Velkei Zoltán
  • 2013. szeptember 8.

Zene

Zenéjének sokáig védjegye volt, hogy minimalt és technót kevert különféle dél-amerikai zenei elemekkel, az utóbbi időben pedig a saját hangját használja kreatív módon, sokszor loopok formájában. Kiadójával (Cómeme) tehetséges dél-amerikai feltörekvők munkáit jelenteti meg, neki pedig számos fontos kislemez mellett három albuma van - a legutóbbi nyár elején jelent meg The Visitor címmel. Július végén ennek turnéja Budapestet is elérte, a chilei származású zenésszel akkor beszélgettünk.

Magyar Narancs: A The Visitor mintha még jobban felszabadítana téged a minimal és a techno kötelékei alól.

Matias Aguayo: Sok olyan tényező van a zenében, különösen az elektronikusban, ami az irányításról szól: folyamatosan tudod, hogy mi történik vagy minek kell történnie, és ez nemegyszer magát a művészt is szabályozza abban, hogy mit tehet meg és mit nem - függetlenül attól, mik az elképzelései. Nekem ebből lett elegem: azt akarom, hogy minden pillanat úgy történjen meg a zenémben, ahogy az magától jön, és ne kelljen figyelnem például a nyolcadokat, vagy hogy mennyire nyújtok el egy kiállást. Olyan ez, mintha visszavenném az irányítást a gépektől.

MN: Hogyan jött az ötlet, hogy a saját hangodat már-már hangszerként használd, de legalábbis folyamatosan hangmintákat rögzíts vele, amiket később a számaid alapjaként használsz?

MA: Ez mindig is nagyon foglalkoztatott. Gyerekként rengeteg ötletet rögzítettem szalagra, és azokat a hangszereket, amiken nem tudtam játszani vagy nem voltak a birtokomban, egyszerűen a hangommal imitáltam. Ezeket a hangokat később egymásra másoltam, amitől sokkal kifinomultabb, összetettebb lett a végeredmény. Amikor már a kompaktos srácokkal (a kölni Kompakt kiadóról van szó - a szerk.) írtuk a zenéket, soha nem volt kérdéses, hogy nekem ezt később lehetőség szerint ugyanígy kell majd csinálnom.

MN: Egy-egy új számnál mindig ezzel a részszel kezdesz?

MA: Többnyire. A hangom olyan hangszer, amin imádok játszani. Mindig ez határozza meg a dalaim felépítését. Néha azt csinálom, hogy felveszem a hangomat, majd ugyanazt az elképzelést rögzítem a megfelelő hangszerrel is, és ezeket összemosom. Sokkal izgalmasabb, mintha csak egy gitárt vagy szintetizátort használnék. Nagyon érdekel az is, ahogy az emberek beszélnek. Szeretem hallgatni a hangjuk, a beszédük melódiáját. A különféle nyelvek és dialektusok arra inspirálnak, hogy én magam is többféle dialektusban énekeljek.

MN: Ezért énekelsz többnyire spanyolul a számaidban? Sokan úgy tartják, hogy dallamosabb nyelv az angolnál.

MA: Szoktam angolul is énekelni, a The Visitoron is van körülbelül öt szám, amelyekben bizonyos részeket angolul énekelek. Nagyon szeretem ezt a nyelvet is, úgyhogy semmi szándékosság nincs abban, hogy a spanyol kerül előtérbe. De az utóbbi években valóban többet használom: a feleségem mexikói, a csapatom a Cómeménél pedig szintén spanyol anyanyelvű. Ami viszont nem megy, az a német. Hiába éltem évtizedeken át Kölnben és Berlinben, németül egyszerűen nem tudok énekelni. Nem érzem a szavak helyes áramlását: mindig valami rettentő ronda lesz abból, ha felénekelek pár sort németül.

MN: Mik a tapasztalataid, milyen hatást vált ki a partizókból ez az újfajta performansz?

MA: Azt látom, hogy a mikrofonnak még mindig hatalmas ereje van. Közelebb viheti a zenét az emberekhez, ha látják, hogy ott áll valaki, és nekik énekel.

MN: A fellépéseidet és az úgynevezett Bumbumbox partikat nemcsak szórakozóhelyekre korlátozzátok, hanem annyiszor mentek velük akár fényes nappal is az utcára, ahányszor csak tehetitek.

MA: A felvételek teljesen más kontextusba kerülnek így, mert az emberek nem fizetnek azért, hogy halljanak téged; megszűnik az a vevőkiszolgálás-érzés, ami a partikra egyre jellemzőbb. A tánc élményét nem csak a szórakozóhelyeken vagy az otthonodban kellene megtapasztalnod. Szerintem ez mindenki emberi joga kellene, hogy legyen mindenhol. Ez az, ami emlékeztet arra, hogy emberek vagyunk, és érzéseink vannak. Ehhez képest az egészet csak szabályozzuk: ha táncolni akarsz, menj a klubba, ha zenét szeretnél hallgatni, menj haza.

MN: Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre, amikor még aranykorát élte a minimal?

MA: Én mindig közel éreztem magamhoz a minimalizmust, mert részben Kölnben jött létre, és rengeteget tett a Kompakt a népszerűsítéséért. Azok az emberek csinálták, akikkel én is írtam zenéket, vagy együtt játszottunk a partikon. Számunkra a minimal azt jelentette, hogyan lehet a legkevesebb elemből a legtöbbet kihozni. Láttam ezeket az embereket a stúdióban, és elképesztő, hogy egy-egy, a mai napig megkerülhetetlen alapvetésnek számító minimaltechnót milyen kevés eszközzel hoztak létre. A minimal stratégiai megközelítés volt, vagy mentalitás. Az a cél hajtott mindenkit, hogy valami olyat csináljon, ami korábban nem létezett. Hittünk benne, hogy ez lesz az elektronikus tánczene következő nagy durranása, és tényleg ez lett, de amint kikerült Kölnből, szinte mindenki félreértette. Vagy nem értette egyáltalán.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.