Hangadó - Szélhámosok a pódiumon

A blöff Mozartjai

Zene

Habár elsőre úgy tűnhet, a reklám, a marketing meg a brandépítés gyakorlata korántsem mostanában jelent meg a klasszikus zene világában. Akárcsak manapság, hajdan sem csupán jóhiszeműen éltek ezekkel a technikákkal.

A hírverés, a reklámozás meg az általuk olykor megteremteni vágyott párhuzamos valóságok az élet jószerint minden területén ismerősek lehetnek számunkra. Fogásaikon többé-kevésbé átlátunk ugyan, de ez az esetek többségében mégsem csökkenti az elért hatást, s ez a tény nemcsak a géniuszok meg a becsületes tehetségek, de a mindenkori kóklerek számára is csábítónak mutatja e technikákat.

A klasszikus zene világában sincs ez másként, s a mai koncertlátogató és lemezhallgató rendszerint bombabiztosan be is azonosíthat néhányat a saját magukat világhírűnek és/vagy sztárnak proklamáló, a hírverés lehetőségeit csúcsra járató s mégis üresben forgó előadók közül. Ilyesmi azonban régen is volt, legalábbis azóta, hogy úgy kétszáz éve megszületett a polgári koncertkultúra s vele a világjáró és szólóesteket adó hangszeres virtuóz művésztípusa. Nem véletlen, hogy a modern reklám meg a sztárkultusz éppen e típus első nagy képviselőinek, Niccolò Paganininek meg Liszt Ferencnek a turnéin vált átütővé és így az utókor számára is emlékezetessé.

A vitán felül zseniális Paganini kétely nélkül élt is a figyelemfelkeltés jószerint összes elérhető eszközével: az „ördög hegedűse” megjelölés éppen nem saját szándéka ellenére vált kísérőjévé, démoni megjelenésében rá is játszott erre az imázsra, s mesterien elhangolt hangszerét a fellépésein e közkép főelemének láttatta és hallatta.

A koncertező művészként és részben zeneszerzőként is Paganini nyomdokába lépő Lisztet ugyancsak hatalmas hírverés kísérte szinte teljes életén át, ám az ő életrajzának pereméről már igazi szélhámosok és megveszekedett reklámvirtuózok példáit is fölemlíthetjük. Ilyen találékony muzsikus lehetett például az a Listmann (vagy Litzmann) nevű utazó koncertzongorista is, aki 1847-ben Liszttel éppen egy időben tartózkodott Konstantinápolyban, s hogy valami haszna legyen e véletlenből – elhagyta vezetéknevének második szótagját! Ennek eredményeképpen ő vette át a szultán Lisztnek szánt ajándékát, s habár utóbb bocsánatot kért nagyobb pályatársától, az értékes szultáni ajándékot azért megtartotta magának.

Sokkal híresebb azonban az idősödő Lisztet szerelmével és jeleneteivel üldöző tanítvány, Olga Janina, „a kozák grófnő” reklámhadjáratainak emléke. A hölgy, aki valójában nem volt kozák, sem grófnő, de még csak Janina sem, könyvek sorában adta el és ki regényes élettörténetét, melyben a Liszttel folytatott vad szerelmi viszony alig bírt nagyobb valóságtartalommal, mint az az állítás, hogy Olga bakfis lány korában puszta kézzel ölte a farkasokat. Mindez a kamuáradat nem mellesleg Olga Janina nemzetközi zongoraművésznői pályafutását lett volna hivatott megtámogatni, ám a kozák grófnő mindemellett reklámanyagokkal is bombázta a lapokat, méghozzá egy papi ruhás férfi közvetítésével, vélhetőleg azért, hogy ezzel is bejátssza Liszt abbét a képbe. S amikor e reklámcikkek közlését megtagadták tőle, akkor nyilvános botrányt kreált, ugyancsak a hírverés érdekében. 1874-ben egy párizsi lap így számolt be egy ilyen esetről: „Olga de Janina […], méregtől forrva, férfiöltönyt húzott, és lovaglópálcával a kezében elment a kávéházba, hogy megkeresse a Pays főszerkesztőjét. Meg is találta M. Paul Cassagnacot, és miután szidalmazta, kétszer megütötte, a vállán és az arcán. […] Ma este az egész boulevard a kackiás kozák nő újabb kalandjáról beszélt. Hetyke módja volt ez annak, hogy hírverést csináljon Párizs-szerte…”

A mások hírnevére ráakaszkodó önreklám persze máig ismerős gyakorlat, gondoljunk csak például a „Plácido Domingo operacsillagai Mága Zoltán újévi koncertjén” faramuci fordulatára. De ez különösen akkor válik ellenszenvessé, amikor nem csupán a nevesebb művész révén, de egyszersmind az ő kárára igyekszik valaki bevezetni a saját nevét a köztudatba. Ilyen eset volt például a múlt század közepén az úgynevezett Enzo Sordello-ügy. E név viselője, egy reményteljes fiatal baritonénekes 1956-ban Maria Callas oldalán léphetett fel a Lammermoori Lucia egyik előadásán a New York-i Metropolitan Operában, s dacolva a karmesterrel megkísérelte „látványosan” túlénekelni nagynevű partnernőjét. Miután emiatt kikerült a produkcióból, Sordello megkísérelte kihozni a maximumot a botrányból: így újságírók és fotósok jelenlétében összetépte Callas fotóját, és a sajtót értesítve ugyanarra a repülőgépre szállt fel, amellyel a díva is elutazott New Yorkból.

A jól beharangozott klasszikus zenei és operai reklámblöffök történeti példái közül ma természetesen nem maradhat ki „a világ legrosszabb énekesnője”, azaz Flo­rence Foster Jenkins (1868–1944) esete sem, amelyet legújabban Stephen Frears filmje és benne Meryl Streep pompás alakítása oly meghatóan és megbocsátóan tálalt fel a moziközönség számára. Pedig hát érzéketlenül a lényegre koncentrálva Jenkins asszony, ez az excentrikus New York-i örökösnő mindössze annyit tett, hogy kemény dollárokon publicitást, koncerteket, közönséget és elismerő kritikákat vásárolt önmagának és bűn rossz énekhangjának.

Jenkins asszony, ezt Frears filmjéből is tudhatjuk, végül még a Carnegie Hallt is kibérelte tokkal-vonóval, s ez a mozzanat akár át is vezethet minket a cikkünkben tárgyalt műfaj jelenkori és hazai művelőihez. Merthogy ha kutatunk egy picit közeli emlékeinkben, akkor könnyen felrémlik a bő lére eresztett beszámolók sora a fentebb említett sztárhegedűs New York-i sikereiről, s persze eszünkbe juthat a „cseleszta Rosztropovicsa”, vagyis hogy az „orgona Horowitza” is. Utóbbi művész, vagyis Varnus Xavér fölemlítése ugyanakkor a virtuóz módjára gyakorolt reklámtechnikák két fontos jelenkori korlátjára is ráirányíthatja a figyelmünket: az internetre és a valóságra. Mert hogyha bepötyögjük egy művész nevét a
Google keresőjébe, azonban az erre nem ad ki mást, mint csupán magyar nyelvű, illetve magyarországi találatokat (mi több, még az „orgona Horowitzára” is más neveket dob ki, a leg­gyakrabban egy bizonyos Cameron Carpenterét), akkor azért mégiscsak helyreállni látszik a világrend. S ugyanakkor körvonalazódhat előttünk a megfellebbezhetetlen főszabály: egy muzsikus nagyságáról, de még a sztárságáról sem a hírverés alapján lehet és kell megbizonyosodnunk.

Neked ajánljuk