Interjú

„A blues mindig történet”

Joe Lovano szaxofonos

Zene

A 64 éves olasz-amerikai joviális attitűdje könnyen feledteti, milyen keményen dolgozik, és hogy régóta állócsillag a tenorszaxofonosok embert próbáló versenyében. Felnéz a legendákra, de lassan már maga is az. Sokadik magyarországi fellépésének szünetében, a Budapest jazz clubban faggattuk.

Magyar Narancs: Aktuális zenekara, a Classic Quartet neve több mindenre is utal.

Joe Lovano: Először is arra, hogy az új lemezem egy 2005-ben készült felvétel, melyen (a 2010-ben elhunyt – a szerk.) Hank Jones zongorázik. De arra is, hogy ez a felállás, a szaxofon–zongora–bőgő–dob a klasszikus hangzás. Szinte bármilyen számot elő lehet adni így. Mi főleg az én számaimat játsszuk. Az energia, a gondolatok, a zene már a mi saját történetünk kell legyen. A John Coltrane kvartettet emlegették klasszikusként utólag, de ő is a saját szerzeményeit játszotta, az A Love Supreme-et, a Crescentet és a többit. Nem sztenderd számokat adott elő, saját világát teremtette meg, és ez vált klasszikussá. Ez adta nekem az ösztönzést ahhoz, hogy a saját lemezemet is classicnek nevezzem, mert a csodálatos Hank Jones szerepelt rajta. Ő még játszott Coleman Hawkins, Charlie Parker, Milt Jackson, Ella Fitzgerald, Coltrane, Sonny Rollins és még sok mindenki társaságában. Nekem viszont abban a szerencsében volt részem, hogy öt lemez felvételeit készíthettem el vele 2004 és 2006 között. Akkor már a nyolcvanas éveiben járt, de úgy játszott, mint egy fiatal, ihletett lélek.

MN: Valóban, játékosságukra a Kids, egyik közös lemezük címe is utal. De az is érdekelne, hogyan látja magát a klasszikus dzsesszhagyományban? Amelyben a dzsessz akár klasszikus zeneként is leírható.

JL: Számomra a dzsessz modern, spontán, kreatív klasszikus zene. A klasszikus zene gyökerei messze nyúlnak, a népzenébe, a klasszikus hangzás és iskolázottság művelésébe, viszont a dzsessz olyan értelemben klasszikus zene, hogy amikor az ember hangszert fog a kezébe, akkor klasszikus zenei technikával kell hozzányúljon, hogy minden fogást, minden hangot megszólaltasson. Viszont abból az alapállásból lát neki, hogy elmeséljen egy történetet, mint a bluesban. A blues mindig történet, és a dzsessz ilyen gyökerekből is táplálkozik. Nagyon spontán, organikus zenéről beszélünk a harmóniai struktúrákban, a szabad ritmikai szőttesekben és a dallam invencióiban. Amikor a zenekarban mindenki ezzel az attitűddel játszik, akkor el tud indulni a zene spirituális irányba.

MN: Nagyon is követi ezt a hagyományt…

JL: Abban biztosan, hogy a zenémben legyen szving, és elbeszéljen egy történetet. Ez az a hagyomány, ami nekem fontos. Szabadon mozogni ebben a harmolodikus-ritmikai anyagban…

MN: Amivel nyilván az Ornette Coleman-i inspirációra utal.

JL: Hogyne, tőle is jön az inspiráció, meg Charlie Parkertől, meg John Coltrane-től, meg Sonny Rollinstól, meg Keith Jarrett-től. Olyan sok improvizatív szólista volt a dzsesszben, akik ezzel a nyitott megközelítéssel éltek. Folytathatnám: Cecil Taylor, Jimmy Giuffre, Paul Bley, Charlie Haden, Don Cherry – és az a fantasztikus, hogy közülük sokkal játszhattam is, nem csak lemezekről ismerem őket. Játszhattam Paul Motiannel, Charlie Hadennel. Először én hallgattam őket. Aztán már ők hallgattak engem. Amikor Ornette egyszer csak engem hallgatott, az az egész koncepciómat megváltoztatta, próbáltam még komolyabban venni a munkámat. Amikor New Yorkba költöztem, akkor Ornette-et hallgattam, és a körébe tartozó zenészeket. Azután már velük is zenéltem, például Ed Blackwell-lel. Nagyon sokat tanultam tőlük. Most fog megjelenni egy felvétel Ornette utolsó koncertjéről, amelynek én is részese voltam, Wynton Marsalis, Ravi Coltrane és mások mellett.

MN: Amikor önt hallgatom, a mindent átölelő egység érzését szoktam átélni. Sok szólistára azt mondják, túl tradicionális, a másik viszont túl messzire tért le a megszokott útról – önnek egyiket sem szokták a szemére hányni. Hogy csinálja?

JL: Tudja, nem szabad túl sokat agyalni, annyira őszintének kell lenni, amennyire csak lehet. Meg kell mutatni a zenében rejlő igazságot, és helyet kell hagyni a muzsikustársaknak. Akármilyen gyülekezetről van szó: duó vagy trió, vagy nagyobb együttesek, meg kell legyen bennük a gyülekezeti alázat. És hogy az embereknek akarjanak játszani, ne az emberek előtt. Ha a zenész bepróbálja, és eljátssza nekik, akkor az emberek előtt játszik. Ha viszont improvizál, ha együtt játszik a többiekkel, érzést visz bele és dinamikát, akkor játszik nekik meg a zenésztársaknak. És akkor kíváncsiak lesznek rá. Például Miles Davis pályája bármelyik szakaszában mindig gyönyörűen kommunikált a közönséggel. Amikor háttal állt, akkor is nekik játszott, és a többiekkel együtt volt – a zenéje mindig varázslat volt.

MN: Két másik olasz-amerikai világsztár, Joey DeFrancesco orgonista 2016-ban és John Pizzarelli gitáros-énekes 2015-ben vendégeskedett Budapesten. Mindhárman virtuózan, sőt lehengerlően játszanak dzsesszt, mintha gyerekjáték lenne. A stílusuk kezdettől fogva kialakult, anyanyelvi természetességgel szólal meg. Valami titkos szicíliai kapcsolatra kell itt gyanakodnunk?

JL: Azt hiszem, mindegyikünk gyökerei érvényre jutnak valamennyire a zenénkben. Ha megtanulod a technikát, mi van azután? Amit viszont a begyakorolt technikával játszol, annak belülről kell jönnie, amibe a családi örökség belejátszik. A következő szinten már tényleg elő kell húzni a mély gyökereket, az ősöket. Az én szicíliai gyökereim igenis jelen vannak az életszemléletemben. Minél szabadabban mozog az ember a hangszerével, annál inkább feltörhet a mélyből mindez. Ha például Hank Jonest hallgatja, észreveheti, hogy a Mississippi táján, különösen a templomokban, hogyan zenéltek.

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.