Ehhez nem árt észben tartani, hogy az életmű kellős közepén ott tátong egy jó tizenhárom éves hiátus, s azt sem, hogy hányszor fordított Michael Gira zenekarvezető-énekes a Swans szekerén, hányszor tűnt úgy, hogy az indíttatását tekintve irgalmatlan darálásra és monoton, kalapácsütésszerű zajokra épülő zenei program szinte klasszicizálódik. Ahogy a Filth, a Cop vagy a Greed/Holy Money lemezektől eljutott a Children Of Godig és az azt követő három albumig - mindezt úgy, hogy ha más formákban is, de tökéletesen megőrizte a zenét éltető energiákat.
A Swans 2010-es újraalakítása óta mintha ugyanez a történet ismétlődne, talán még magasabb szinten: Gira és társai bitang erős albumok sorát készítették el - holmi alibi-visszatérésről tehát szó sincs, amit tökéletesen alátámasztottak az óriási energiákat megmozgató, szinte fehéren izzó koncertek. Idén pedig elkészült az utóbbi négy év csúcspontja, egy vadonatúj, lenyűgöző és monumentális lemez To Be Kind címen, ami ebben az esetben tökéletesen pontos: a Swans, bár a szokásos, többnyire experimentálisnak nevezett ősrockja cseppet sem veszített pusztító energiáiból és nemes de(kon)struktivitásából, néha meghökkentően érzelmesnek, sőt poétikusnak mutatkozik. A zenekar sajátos hangzása amúgy is ezer közül felismerhető, aminek kulcsa a produkció rendkívüli fegyelmezettsége - a látszólagos improvizációk szigorú rendje, a befogadó megtörésére és tudatának újraformázására irányuló zenei arzenál rigiditása. Ez persze csak a kép egyik fele: a Swans másik oldalából, a bensőségesebb pillanatokból sokkal többet rejt magában az új lemez. És nem csupán a meditatív darabok újrafeltűnéséről beszélhetünk - rosszindulatúan azt is mondhatnánk, hogy Gira felfedezte magában a mindenkiben megbújó Jim Morrisont. A Howlin' Wolf emlékének íródott Just a Little Boy (For Chester Burnett) ebből a szempontból is kulcsdarab: a repetitív blues és a kántáló énekmondói hagyomány méltó folytatóra talált a Swans életművében.
Gira mellől már régen eltűnt a zenekar feminin fele, Jarboe - most, talán e hiány ellensúlyozására is meglepően sok a női közreműködő. A pálya- és kortárs Little Annie-vel szinte érzelmes duettet énekel (Some Things We Do), néha pedig a háttérben vokálozik a közelmúltban izgalmas lemezeket készítő Cold Specks, akárcsak korunk egyik ünnepelt előadója, St. Vincent: az aktív részvételével felvett Kirsten Supine egészen gyönyörű, szinte már dreampop. De azért ne gondoljuk, hogy a Swans holmi folk- vagy blueslemezt készített - bár Girától saját műfaji értelmezésében ez sem volna idegen. A rögeszmés precizitással egymásra rétegzett hangszerszólamok vastag sötétje továbbra is körbeöleli a lemez napfénybe kúszó magaslatait. Elég csak meghallgatni a szinte önálló lemezt alkotó, a hangokat szilánkokra őrlő, 34 perces (!) Bring The Sun/Toussaint L'Ouverture című darabot: ilyenkor a "nincs kegyelem" hangulata minden átmeneti elgyengülést és engedményt semmissé tesz.
Mute, 2014
