De a szóban forgó levelek különböző nagynevű zenészek szidalmazását is tartalmazták, úgyhogy a 38 éves énekes-gitáros-dalszerző-producer-lemezcég-tulajdonos nemrég ki is adott egy közleményt, amelyben elnézést kért Lana Del Reytől, Adele-től, a Black Keystől és régi dobostársától, Meg White-tól is.
Az utóbbi évek Jack White számára a válás és a sárdobálás mellett a szólókarrierjéről szóltak, hiszen a White Stripes már feloszlott, a Raconteurs kényszerpihenőn van, egyedül a Dead Weather számít létező zenekarának. 2012-es első albuma, a Blunderbluss szakítós lemez volt, a folytatás pedig az események megemésztését hivatott megörökíteni. Ezt tükrözi már a lemezcím is: lazarettónak hívták azokat a kikötői karanténokat, ahova a pestis- és lepragyanús hajók érkeztek, és a rakomány, illetve a legénység meg az utasok nem léphettek szárazföldre, amíg a vizsgálatok be nem bizonyították, hogy nincs fertőzésveszély. Így a cím voltaképp a purgatóriumot jelképezheti, bár a dalokat a családi perpatvaron felül az is inspirálta, hogy White a padláson megtalálta azokat a novelláit, verseit és dalötleteit, amiket még 19 éves korában vetett papírra.
Ami meg a zenei részt illeti: egyrészt szokás szerint itt van a Led Zeppelin-féle heavy blues, másrészt meg némileg elszórtan a country, amiben nincs is semmi meglepő, hiszen emberünk - noha a lemezen többször is megemlíti szülővárosát, Detroitot - nashville-i lakcímmel rendelkezik. Több ízben is megszólal a műfaj két védjegyszerű hangszere, a hegedű és a lap steel gitár, de akik némi távolságtartással viseltetnek a műfaj irányában, azoknak jó hír, hogy White ezek használatát sem viszi túlzásba. A dalokat ezúttal is tempóváltások színezik - például rögtön a nyitó Three Womenben, ami egy Blind Willie McTell-feldolgozás. Ilyen még a címadó és az a Would You Fight For My Love? is, amely erőteljesen megidézi a Jack White közreműködésével készült spagettiwesternes Danger Mouse-albumot. A legfontosabb, hogy majdnem mindegyik szám jó, még az instrumentális High Ball Stepper is - csupán a Temporary Groundban és a Just One Drinkben merül fel a country-túladagolás veszélye, így ez simán az év egyik legjobb szóló-előadói lemezének számít. Most már csak valamelyik fesztiválszervezőnek kellene végre Magyarországra is elcsábítania az utóbbi 15 év egyik legfontosabb rockzenészét.
Sony/Neon Music, 2014
