Magyar Narancs: Édesapja, Heino Kaljuste karvezető volt, és a Kodály-módszer „nagykövete” Észtországban. Mondhatjuk, hogy az ön sorsát is eldöntötte, hogy apja gyerekkórusában énekelt?
Tõnu Kaljuste: Már azelőtt zongorázni tanultam, hogy a kórusban énekeltem volna, de persze nem vonhattam ki magam édesapám hatása alól, aki fanatikus híve volt a módszernek, számos tankönyvet is írt róla. Nem emlékszem a pillanatra, amikor elhatároztam, hogy a zene lesz az életem, csak hagytam, hogy vigyen magával az ár.
MN: Mit gondol a Kodály-módszerről?
TK: Nálunk is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minél több ember tudjon kottát olvasni. Emlékszem, először összezavart a relatív szolmizáció, hiszen hozzászoktam az abszolút hangmagasságokhoz. Ma már furcsa, szinte vicces, hogy milyen vérre menő küzdelmek folytak a relatív és az abszolút szolmizáció hívei között.
MN: Két együttest is alapított. 1981-ben jött létre az Észt Filharmónia Kamarakórusa, 1993-ban pedig a Tallinni Kamarazenekar. Milyen cél lebegett a szeme előtt?
TK: Szerettem volna, ha működnek olyan együttesek, amelyek az európai repertoár mellett az észt zeneirodalomra koncentrálnak. Sokat fejlődtünk, és ebben nem kis szerepe van, hogy szoros viszonyt ápoltunk kortárs zeneszerzőkkel. A legtöbb klasszikus zenész a múlt zenéjével foglalkozik, azokat gyakorolja újra és újra. A mai kor zenéje viszont segít megtalálni egyfajta anyanyelvet. Két jelentős alkotó volt, akik közvetetten alakították a repertoárunkat: Veljo Tormis és Arvo Pärt.
MN: Mi a kórus legnagyobb erőssége?
TK: Minél jobbak az énekesek, annál jobb a kórus. Két dologra figyelek igazán: hogy szabad és szép legyen a hangjuk. Nemcsak észt, hanem holland, portugál, dél-koreai, fehérorosz és ukrán tagjaink is vannak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
