De még a Pet Shop Boysé is. Ahogy a Maelek szokatlan, nagy ívű, már-már operettes zenei húzásait Freddie Mercury vitte a zenitre, úgy imázsuk (jóképű énekes, pléhpofa billentyűs) Neil Tennant és Chris Lowe nyomán vált halhatatlanná, bár a Marc Bolanre hasonlító Russel Mael és a Hitler-bajszos Ron Mael sokkal emlékezetesebb leosztás volt. Meg viccesebb is. A korabeli felvételeken látni is, hogy Ron majdnem elröhögi magát, márpedig az efféle önironikus gesztusok az 1970-es években különösen nem segítették elő a rocklegendává válást. Abban viszont segítettek, hogy a duó a glam lecsengése után se tűnjön el a süllyesztőben, sőt a new wave hajnalán – amikor az olyan bohócoknak állt a zászló, mint a Devo, a The Tubes vagy a The B-52’s – sikerült is valamennyire meglovagolniuk a szintipop- és humorvonalat, két lemezükkel – No. 1 in Heaven, 1979; In Outer Space, 1983 – még a 100-as slágerlisták 60–80. helyéig is eljutottak.
A Sparks az elmúlt 35 évben sem szűnt meg, legfeljebb hosszabb-rövidebb időre tetszhalottá vált. Például a 2000-es években öt lemezt is kiadtak (Balls, 2000; Lil’ Beethoven, 2002; Hello Young Lovers, 2006; Exotic Creatures of the Deep, 2008; The Seduction of Ingmar Bergman, 2009), a 2010-esekben viszont – leszámítva a Franz Ferdinanddal közös őrületet (FFS, 2015) – egészen mostanáig hallgattak. Persze egy olyan kijelentés, hogy „nyolc év után ismét jelentkezett a Sparks”, inkább paródiának, mint szenzációnak tűnik, noha a vénülő fivérek a 2000-es lemezeiken is egyértelműen bizonyították, hogy Ron most is jó számokat ír, és Russel káprázatos hangja sem veszített túl sokat a fényéből. De a legfontosabb „üzenet” továbbra is az maradt, hogy azért sem veszik magukat komolyan, és ezt a közönségüktől is elvárják.
Tavasszal, amikor a mostani új album, a Hippopotamus címadó dala megjelent, még úgy tűnt, hogy ez a hülyéskedés most minden mást háttérbe szorít. A vízilovas blődlit a Kaláka együttes is a műsorára tűzhette volna, és ugyanez áll az album másik „slágerére”, a Giddy Giddyre, de szerencsére ez csupán kettő a tizenöt új számból, a többit pedig nem pusztán a viccelődés szülte. Persze szó sincs arról, hogy a Sparks megkomolyodott volna, viszont a zenére mintha most túlságosan is rányomta volna a bélyegét a nosztalgia. A Missionary Position és a Bummer simán lehetne két 1973-as Roxy Music-szám, az Unaware és az I Wish You Were Fun meg két T. Rex-dal két évvel korábbról. A többi pedig… Nos, a többi dal leginkább a hetvenes évek elejét idézi. Főleg az 1974-es Sparksot. Pontosabban egy olyan zenekart, amely hasonlít ugyan, de sokkal jobban szól, mint az 1974-es Sparks. Különben meg 43 évente bárki megengedhet magának egy kis önismétlést. Sőt lophat is a régi haveroktól.
BMG, 2017
