Lemez

A századik pelikán

Sparks: Hippopotamus

  • - legát -
  • 2017. október 14.

Zene

A Mael testvérek 1970-ben született amerikai zenekara, a Sparks a glam-rock állatkertjének rendhagyó példányaként 1974-ben jutott a csúcsra Nagy-Britanniában. Mi több, ha nem születik meg abban az évben legnagyobb slágerük, a This Town Ain’t Big Enough for Both of Us, akkor a Queen együttes karrierje is máshogyan alakul.

De még a Pet Shop Boysé is. Ahogy a Maelek szokatlan, nagy ívű, már-már operettes zenei húzásait Freddie Mercury vitte a zenitre, úgy imázsuk (jóképű énekes, pléhpofa billentyűs) Neil Tennant és Chris Lowe nyomán vált halhatatlanná, bár a Marc Bolanre hasonlító Russel Mael és a Hitler-bajszos Ron Mael sokkal emlékezetesebb leosztás volt. Meg viccesebb is. A korabeli felvételeken látni is, hogy Ron majdnem elröhögi magát, márpedig az efféle önironikus gesztusok az 1970-es években különösen nem segítették elő a rocklegendává válást. Abban viszont segítettek, hogy a duó a glam lecsengése után se tűnjön el a süllyesztőben, sőt a new wave hajnalán – amikor az olyan bohócoknak állt a zászló, mint a Devo, a The Tubes vagy a The B-52’s – sikerült is valamennyire meglovagolniuk a szintipop- és humorvonalat, két lemezükkel – No. 1 in Heaven, 1979; In Ou­ter Space, 1983még a 100-as slágerlisták 60–80. helyéig is eljutottak.

A Sparks az elmúlt 35 évben sem szűnt meg, legfeljebb hosszabb-rövidebb időre tetszhalottá vált. Például a 2000-es években öt lemezt is kiadtak (Balls, 2000; Lil’ Beethoven, 2002; Hello Young Lovers, 2006; Exotic Creatures of the Deep, 2008; The Seduction of Ingmar Bergman, 2009), a 2010-esekben viszont – leszámítva a Franz Ferdinanddal közös őrületet (FFS, 2015) – egészen mostanáig hallgattak. Persze egy olyan kijelentés, hogy „nyolc év után ismét jelentkezett a Sparks”, inkább paródiának, mint szenzációnak tűnik, noha a vénülő fivérek a 2000-es lemezeiken is egyértelműen bizonyították, hogy Ron most is jó számokat ír, és Russel káprázatos hangja sem veszített túl sokat a fényéből. De a legfontosabb „üzenet” továbbra is az maradt, hogy azért sem veszik magukat komolyan, és ezt a közönségüktől is elvárják.

Tavasszal, amikor a mostani új album, a Hippopotamus címadó dala megjelent, még úgy tűnt, hogy ez a hülyéskedés most minden mást háttérbe szorít. A vízilovas blődlit a Kaláka együttes is a műsorára tűzhette volna, és ugyanez áll az album másik „slágerére”, a Giddy Giddyre, de szerencsére ez csupán kettő a tizenöt új számból, a többit pedig nem pusztán a viccelődés szülte. Persze szó sincs arról, hogy a Sparks megkomolyodott volna, viszont a zenére mintha most túlságosan is rányomta volna a bélyegét a nosztalgia. A Missionary Position és a Bummer simán lehetne két 1973-as Roxy Music-szám, az Unaware és az I Wish You Were Fun meg két T. Rex-dal két évvel korábbról. A többi pedig… Nos, a többi dal leg­inkább a hetvenes évek elejét idézi. Főleg az 1974-es Sparksot. Pontosabban egy olyan zenekart, amely hasonlít ugyan, de sokkal jobban szól, mint az 1974-es Sparks. Különben meg 43 évente bárki megengedhet magának egy kis önismétlést. Sőt lophat is a régi haveroktól.

BMG, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Buli a reggeli felfrissüléstől kifulladásig – így látják az idei Szigetet a Narancs fotósai

  • narancs.hu

Meglepő fesztiválszettek, fényes nappal is csapató bulizók, rengeteg por, a koncerten épp elénk beálló ismeretlen, neonfényekkel kivilágított ösvények, napközbeni workshopok, esti koncertek, hajnalig tartó bulik és sakk a WC-ben – a Sziget az idén is pont ugyanolyan őrült, mint a korábbi években. Mutatjuk a Narancs fotósainak legjobb képeit az idei fesztiválról! 

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.