Kedves Szerkesztőség! Lehet a Visszhang rovat kritikáiban egy lemeznek hat csillagot adni? Nem? Kár! Mert Farkas Gábor (1981) Schumann-felvételeinek ennyi járna. Az igazat megvallva a fiatal – de már nem olyan fiatal – zongoraművész játékát jó néhány éve hallgatva ez a zongorázás mindig muzikálisnak és érzékenynek tűnt, mindig nyilvánvaló volt, hogy a romantikus hajlamú zeneiség szolgálatában kiművelt és teherbíró technika áll – de az a bizonyos nehezen megfogalmazható többlet legtöbbször hiányzott. Hol a kifejezésmód határozottsága tűnt kevésnek, hol a virtuozitás igényelt volna nagyobb fölényt. Most azonban minden együtt van.
Pedig a művész nem adja olcsón. Olyan műveket választ, amelyeket a legjelentősebb elődök már számtalanszor eljátszottak és lemezre vettek. Ki tud és mer utánuk ezekhez a darabokhoz nyúlni? Farkas olyan jól játszik és zeneileg is olyan hiteles, hogy eszünkbe sem jut őt bárkivel összehasonlítani. Schumann ezerszínű Karneválját (op. 9), elegáns-humoros-nosztalgikus Arabeszkjét (op. 18) és a hatalmas variációs erőpróbát, a monumentális Szimfonikus etűdöket (op. 13) úgy szólaltatja meg, hogy az eredmény saját jogon élményt adó. A Karneválban a sok kis forma nagy mozaikká áll össze: a szerepjátszás, a tünékeny benyomások, az álomképek és nosztalgikus merengések mozaikjává. Kifinomult billentés, részletgazdagság, a schumanni áttört hangzáskép hiteles átvilágítása. Az Arabeszkben Farkas játéka költői és könnyed, ritmikája hajlékony, tónusai rendkívül változatosak. A Szimfonikus etűdökben pedig az építkezés tudatosságával, a játékából sugárzó erő és szenvedély hitelességével győz meg.
A legfontosabb, hogy ez a zongorajáték nemcsak makulátlan, de a gesztusok formátumát is képes felmutatni, nem nélkülözve azt a kreatív szabadságot sem, amely a bátor hangsúlyokban, dinamikai fokozásokban, a kontrasztok kiaknázásában vagy a tempó lélegeztetésében nyilvánul meg.
Hungaroton, 2017
