A feloszlás és a Let It Be még hátravan, de a közmegegyezés szerint a most újra előkerülő Abbey Road az utolsó Beatles-album, mivel annak a felvételein dolgozott utoljára közösen John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr. A Sgt. Pepperhez és a Fehér Albumhoz hasonlóan a zebrás album is kapott egy 50. évfordulós kiadást Super Deluxe Edition címmel, tele érdekes és kevésbé érdekes extrákkal.
| ||
A Beatles hivatalosan 1970 tavaszán oszlott fel, de jóval korábban megindult a zenekaron belüli erózió. 1966-ban abbamaradtak a koncertek, rá egy évre meghalt a menedzserük, Brian Epstein, aki után McCartney próbálta meg összefogni a csapatot, de ezt nem mindenki nézte jó szemmel – főleg az együttest alapító és a korai években zenekarvezetőként tevékenykedő Lennon.
Az 1968-as Fehér Album felvételeit komoly feszültségek övezték, ekkor bukkant fel Yoko Ono is, és amikor 1969 januárjában a Beatles egy teljes hónapra stúdióba vonult, hogy elkészítse a Get Back című lemezt és filmet, a maratoni hosszúságú session csak még jobban elidegenítette őket egymástól. Inkább a szólókarrierjükkel foglalkoztak, az egyre súlyosbodó személyes és üzleti ellentétek pedig végképp a szakadék szélére sodorták az együttest.
De aztán mégis úgy döntöttek, hogy csinálnak egy utolsó igazi lemezt. Persze ez így nem lett kimondva, ők sem tudták, hogy ez az utolsó, ők szimplán egy hagyományos, zenekari anyagot akartak készíteni George Martin producer irányításával (aki a munkába bevonta a később a Pink Floyddal nagyot alkotó Alan Parsons hangmérnököt, valamint azt a Ken Scottot, aki pár évre rá David Bowie glamalbumain producerkedett).
A Get Back szalagokat hagyták a fenébe (ezekből lett később összeollózva 1970 májusában a Let It Be album), inkább korábbi, befejezetlen dalkezdeményeket vettek elő, és írtak pár új számot is. A végeredmény önmagáért beszél: az emblematikussá vált borítójú Abbey Road a Beatles egyik legjobb albuma.
Nem annyira innovatív, mint a Sgt. Pepper vagy a Revolver, viszont elképesztő szerzői teljesítmények vannak rajta – még úgy is, hogy Lennonék a dalok felét be sem fejezték, inkább csináltak belőlük egy szédületes egyveleget. De ami a legfontosabb: az Abbey Roadot hallgatva ma sincs olyan érzése az embernek, hogy ez egy fél évszázados produkció.
Persze a mostani jubileumi kiadáson irtózatosan nagy meglepetésekre senki ne számítson, hiszen a Beatlesnek rég nincsenek már rejtett, kiadatlan vagy idáig páncélszekrényben őrzött dalai. A legnagyobb meglepetés a Goodbye című McCartney-demó – ez egy olyan dal, amelyet a szerző később Mary Hopkinnak ajándékozott. Emellett az Abbey Roadon szereplő dalok demóit és stúdióverzióit kapjuk meg, és szerencsére nincs átfedés az 1996-os, hármas számú Anthologyn kiadott hasonló felvételekkel.
Egyetlen kivétel, a Come and Get It, amely sokak szerint a Beatles legjobb ki nem adott dala, de a most megjelentetett változat sem egyezik teljesen az antológiás felvétellel. Viszont a többi tracknek leginkább azok fognak örülni, akik hangról hangra ismerik az összes eredeti dalt, és szeretik kihallani az apró különbségeket.
Íme, egy-két érdekesség a Super Deluxe Edition extráiból! A primer nemi vágyról szóló I Want You (She’s So Heavy) végén Billy Preston jó kis pszichedelikus szólója hallható, a Maxwell’s Silver Hammernek van intrója, viszont hiányzik belőle az üllő és a kalapács, és Macca több sort is halandzsázva énekel. A Here Comes the Sunban sokkal markánsabb a ritmusszekció, az Anthology a cappella változatával ellentétben a Because itt instrumentális, és Ringo tapsolása is hallható.
| ||
A You Never Give Me Your Money bizonyos taktusait McCartney egy pszichedelikus hangzású orgonán játssza, a Golden Slumbers elején pedig belekezd a Fool on the Hillbe. A Polythene Pamet Lennon azzal vezeti fel, hogy a nyitóakkordot a Who-féle Tommy rockopera Pinball Wizard című dala ihlette, és megkapjuk még külön a Something és a Golden Slumbers / Carry That
Weight kettős szimfonikus aláfestését, de ahogy az albumon, úgy az extrák között is a híres egyveleg tartogatja a legtöbb izgalmat: The Long One (Trial Edit & Mix) címmel most egyetlenegy trackként hallgathatjuk végig a 16 perces mű egyik befejezetlen változatát.
A Her Majesty itt még a Mean Mr. Mustard és a Polythene Pam között hallható, nincs tücsökciripelés a Sun King elején, hiányoznak a szimfonikusok, a záró The Endben pedig még nem volt szöveg és gitárpárbaj sem. Egyébként érdekes az is, hogy sokáig úgy volt, hogy a lemez A oldala lesz a B oldal, és fordítva, de aztán minden a megfelelő helyre került, így a Beatles stílszerűen egy The End című dallal zárta életművét, no meg a hatvanas éveket.
Universal, 1969/2019
