"A hátsó bejáraton csempésztek a Szigetre" – Soltész Rezső

Zene

A Sziget szervezőinek legnagyobb húzása kétségkívül a Táncdalfesztivál sátor volt, ahol veterán slágerénekesek mutatták be évtizedes dalaikat őrjöngő tömeg előtt. Így történhetett, hogy 1998-ban az egyik legemlékezetesebb produkció Soltész Rezső nevéhez fűződik, aki ugyanazon a napon lépett föl, amikor a VHK és a Chumbawamba.

MaNcs: Hogyan kerültél a Szigetre, ami számodra sok mindent jelenthetett, csak éppen nem hazai pályát?

Soltész Rezső: Nem akartam kimenni a Szigetre. Amikor felhívtak telefonon, hogy lépjek fel, akkor azt mondtam, ez egy vicc, nem vállalom. Én, aki egy tradicionális slágerénekes vagyok, mit kereshetnék pont abban a közegben? De a telefon többször megismétlődött, és végül meggyőztek arról, hogy szükség van rám, mert ismét aktuális, amit csinálok, a dalaimat a diszkókban kórusban üvölti a közönség. Végül rábólintottam. A hátsó bejáraton csempésztek be, és jó néhány, számomra kalandnak tűnő dolog volt, amely a fellépést megelőzte. Meg kell mondanom, szinte pörölycsapásként ért, hogy a közönség, amely köztudottan az alternatív zene miatt megy a Szigetre, miként reagált a műsoromra. Egy percig nem gondoltam, hogy ez a koncert ilyen fogadtatásban részesül.

false

MaNcs: Mennyire vetted komolyan ezt a sikert?

SR: A fellépés közben eszembe jutott, hogy ezek a srácok csak hülyéskednek velem, eljátsszák, hogy beindulnak, ha-ha, milyen jópofa, ahogy ugrál a színpadon. De aztán kiderült, hogy ennél többről van szó. Eltelt két-három perc, láttam az arcokat, a reakciót, és a szemekből többnyire azt olvastam ki, valóban tetszik, amit csinálok. Biztosan voltak olyanok, akik csak röhögni jöttek, de úgy gondolom, a többség őszintén reagált. Persze ez még nem jelenti azt, hogy megfordult volna a fejemben: ezután olyan lemezeket készítsek, amelyek kimondottan annak a közönségnek szólnak; mégis a Sziget azt bizonyította, az új generáció is elfogad olyannak, amilyen vagyok, ismeri a dalaimat. Ennél többet nem is kívánhatnék a mai fiataloktól.

MaNcs: Te valamikor a kilencvenes évek elején kivonultál a szórakoztatóiparból, és üzleti vállalkozásba kezdtél, lapkiadással foglalkozol. Miért hagytad abba az éneklést?

SR: Soha nem hagytam abba, legfeljebb visszavonultam. A Zenészmagazin, a Sztereó és a többi általam kiadott lap körüli munkák mellett nem lehet teljes erőbedobással folytatni az éneklést. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy legnagyobb sikereim idején, a nyolcvanas évek középén is csak úgy tudtam boldogulni, hogy az év egyik felében Magyarországon, a másikban pedig a volt KGST-országokban turnéztam. Akkoriban még léteztek ezek a lehetőségek, de a kilencvenes évek elején már nem, összeomlott a piac. Mindig is egy produktív, tettrekész pali voltam, aki ki nem állhatja az üresjáratokat, márpedig mielőtt a lapkiadásba kezdtem volna, egyre több ilyen üresjárat volt. Amikor adódott ez a lehetőség, hogy az éneklés mellett olyasmivel foglalkozzam, ami érdekel, és azért valamennyire kötődik a zenéhez, egy percig sem haboztam a döntéssel. Be kellett látnom, hogy azt a sikert, ami a nyolcvanas években kísérte pályafutásomat, nem lehet tartósítani, azt pedig végképp nem akartam, hogy úgy járjak, mint sokan a régiek közül, haknizgassak, a múltamból éljek.

MaNcs: Most viszont ismét beköszöntött a slágerkorszak. Visszatérsz?

SR: Az a helyzet, hogy az év eleje óta állandó résztvevője vagyok a hatoslottó-sorsolások utazó produkciójának, ami azt jelenti, hogy minden héten más és más településen léphetek fel. A közönséggel így rendszeresen találkozom, és örömmel tapasztalom, hogy szinte ugyanazzal a lelkesedéssel fogadnak országszerte, mint a Szigeten, legfeljebb annyi különbséggel, hogy halkabb az ováció, és a széksorokban azok ülnek, akik annak idején is kedvelték a dalaimat.

MaNcs: Vagyis a potenciális lemezvásárlók.

SR: Három lemez kiadását tervezgetem, bár konkrét lépések még nem történtek a kiadók felé. Szeretnék megjelentetni egy válogatást a saját régi slágereimből, egyet olasz és spanyol táncdalokból, valamint egy olyat, amelyen vadonatúj számok lennének. Természetesen ez utóbbi a legizgalmasabb. Remélem, összejön, most ott tart a dolog, hogy témák vannak, dallamvázlatok, de csupán annyi biztos, hogy nem akarom elkapkodni.

MaNcs: Felröppent az a hír is, hogy egykori zenekarod, a Corvina összeáll egy koncert erejéig.

SR: Valószínű, ez nem fog létrejönni, mivel több akadálya is van. Egyrészt a produkció sokba kerül, másrészt a zenekar tagjai közül kevesen vannak a pályán, harmadrészt pedig, és számomra ez a döntő ok, annyi minden más dolgom van, hogy nem tudnék két hónapig, a próbák idejére, kizárólag a Corvinára koncentrálni. A Corvinát nagyon fontos állomásnak tekintem a pályafutásomban, de úgy gondolom, értékesebb és kifejezőbb az, amit szólóénekesként csinálok.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.