Az elmúlt napok kiállítási programjait tallózva az ember örömében - vérmérsékletétől függően - vagy a szívéhez, vagy a whiskysüvegéhez kapott; párálló szemmel, büszke tudattal ölthette magára gőgjét: a pesti Terézváros elküzdötte magát a testvéri New York Broadwayjének Sohójáig, a kerületben az egy főre eső kortárs amerikai képzőművészek száma soha nem látott módon az egekbe nőtt. Az amerikai koncentrátum elképesztő neveket elegyített magába: Joseph Kosuth, Sol Lewitt, Lawrence Weiner vagy Nan Goldin mellé kéthetes késéssel megérkezett Dennis Oppenheim is, hogy teljessé válhassék az illúzió, miszerint Budapest már tényleg elérte nagy formáját, kulturális metropolis, a történet itt (is) történik.
Az elmúlt napok kiállításait megnézve az ember mérgében - vérmérsékletétől függően - vagy a fejéhez, vagy a pálinkásüveghez kapott; vérágas szemmel, némi sértettséggel vehette tudomásul: jobbára át van verve. A kiállításokat illetően amúgy is üres május főleg a posztdigitális-posztfestészet párjukat egyáltalán nem ritkító, sőt inkább szaporító darabjaival hozta meg végképpen a kikeletet, melyben az amerikai művészet konceptuális és minimalista, valamint "transzrealista" klasszikusainak és hírességeinek az eddig jó nevű Knoll Galériában kiforszírozott "seregszemléje" gyerekes lódításnak bizonyult. A néhány reprográfiai ujjgyakorlat és kínoskodva kölcsönkért mű láttán mindenki akkor járt a legjobban, ha mihamarabb elfelejtette ezt a nem létező, csak a szervezők számára fontos önerősítő gyakorlatot, mely leginkább a magyarországi kurátori magaviselet automitomán gesztusaira vetett éles fényt.
Dennis Oppenheim kiállítása azonban tagadhatatlanul másról "szól". A hatvanas évek közepe óta mindig is az egyetemes első vonal közvetlen közelében, de mindig csak annak nyomában, másképpen fogalmazva: a kortárs művészet univerzális másodosztályának legkiválóbbjai között versenyző művész budapesti fellépése két szempontból is fontos és tanulságos. Egyrészt, mert - miután a Ludwig Múzeum nem állít ki tőle művet - jó megismernünk Oppenheim életművét, legalább ezen a szűk keresztmetszeten át (egy nappal a pesti verniszázs előtt nyílt Bécsben kiállítása, s mint elnyilatkozta, az Andrássy úti tárlatra nem maradt túl sok munkája), hiszen tárgyegyüttesei, fényképei és rajzai meg makettjei az elmúlt negyven évben magának a képzőművészetnek is tükreként "használhatóak". Oppenheim a konceptes-body artos kezdetek óta mindig is - többnyire joggal - jól reprodukált figurája volt annak a jelenségnek, melynek újabb terminus technicusa: kortársművészet (így, egybeírva), s amely némiképpen mást jelent, mint a hagyományos ortográfiájú jelzős szerkezet. Mint a kiállítás is bizonyítja, s ez a második érv amellett, hogy nem jelentéktelen tárlatról van szó, a kortársművészet azonnali reakcióval kezeli a világ jelenségeinek változásait, s válaszainak minőségét egyre kevésbé esztétikai, mint inkább valamifajta szociálakcionista szempontok befolyásolják. A minden új fejleményre azonnal reflektáló Oppenheim savanykás (ironikus) szelídséggel alkalmazta az első percektől a vívmányokat, ám soha nem ment el semminek a végéig, soha nem vállalt valódi kockázatot sem a body artos, sem a land artos, sem pedig a későbbi, most itt eléggé jól reprezentált, public artos periódusában. Mindig csak valami olyasmit, nem pedig azt fogalmazta meg, ami élesben értendő. "vatosan szalonképesítette, s teszi ma is a művészet radikálisainak útmutatásai nyomán - ahogy mondani szokták - a dolgát, mert úgy tetszik, a nyolcvanas-kilencvenes évek óta Oppenheimnek főleg dolga, feladata van. Szociológiai indíttatású terveket készít elsősorban, melyek erősen publicisztikai jellegű hozzászólások gyanánt jelennek meg, reflektálva a világ általános bajaira, vagy fogalmazhatnánk alpáribban is: a művész válaszokat kíván adni az egyetemes kihívásokra. Efféle reakcióként értékelhetjük a csokoládépisztolyokból, gumi- és selyemcukorból földre terített munkáját, mely a gyermekbűnözés, fegyvertartás és a reklámipar összefüggéseire vet rossz fényt, vagy a füstpamacs koronájú fák tervét, mely mi másra irányítaná nézői figyelmét, mint a tűrhetetlenné lett környezetszennyezés veszélyeireÉ S bár Oppenheim a jelenkori vizuális művészet valóban ismert és sokat szereplő alakja, munkáinak értékét mégiscsak azzal együtt kell megbecsülni, hogy látjuk, nemigen megy tovább a zsurnálfegyelmezésnél, viszont visszahátrálni sem akar a merő és puszta esztétikai formáláshoz. Public artja némiképp közhelyes, eszközei inkább álmélkodásra, mint nagy felismerésekre késztetik a nézőt.
Pesti kiállításának anyagát nézve rögzül azonban - legalábbis számomra - egy rendkívül érdekes, másodlagos, de nagyon is tanulságos benyomás: a füstlombú fák Chilf Mária, a semmire nem jó, de dekoratív szerkezetek HarasztØ István vagy Július Gyula, a természet zöldjét felvillantó grafikák Bukta Imre hasonló műveit idézik meg annak legcsekélyebb nyoma nélkül, hogy a véletlen analógián, pontosabban a korszellem szülte analógiás gondolkodáson túl az amerikai és a magyar művészeknek egymáshoz bármi kézzelfogható közük lenne. És mégis, az az ember szentimentális érzése, hogy van, adódik olykor valamiféle árnyék, melyre rámondhatjuk, ezt a világszellem vetette fölibénk.
Kogart, június 26-ig
