Interjú

„Ami a zenében új”

Peter Paul Kainrath intendáns, Klangforum Wien

Zene

A Klangforum Wien újzenei együttes április 6-án, Eötvös Péter vezényletével teljes Ligeti-programot játszik a Müpában. A kortárs zenei szcénáról, az együttes feladatairól, a művek kiválasztásáról is szó esett.

Magyar Narancs: A Klangforum nemrég mutatta be Eötvös Péter Az aranysárkány című darabját.

Peter Paul Kainrath: Együtt dolgoztunk a grazi egyetem fiatal előadóművészeivel, azaz a művészek fele még egyetemi hallgató, a másik fele a Klangforum zenésze volt. Remekül ment, mert Eötvös zenei nyelvezete, noha ez egy igen komplex darab, kimondottan alkalmas a fiatalok megszólítására.

MN: A komponista mindig jelen van, amikor egy új darabot próbálnak?

PPK: Amikor a darab ősbemutatóját játsszuk, általában igen. Ez nemcsak nekünk, hanem a zeneszerzőnek is nagyon fontos, mert ez az ő számára is tanulás, hiszen ez a legelső pillanat, hogy térben és valós időbeli lefolyásban hallja a darabját. Mert bármilyen fejlett legyen is a képzelőereje, a hangzás valós élményét semmi nem tudja helyettesíteni.

MN: Gondolom, a szerzők ebben a helyzetben különbözőképpen viselkednek – van, aki mindent kontrollálni akar, és van, aki ráhagyja a zenészekre a megvalósítást.

PPK: Abszolút így van. Van olyan zeneszerző, aki megírja a művet, odaadja a kiadónak, legfeljebb az ősbemutatóra még eljön, egy-két dolgot talán kiigazít, de azt mondja, ezzel a maga részéről elvégezte a feladatát, ettől kezdve – a nagyon különböző – az előadók feladata az interpretálás. Ők nagyon bíznak a leendő előadókban és nagyon bíznak a saját darabjukban is, olyannyira, hogy az még akár egy félreértelmezést is elbír. Azután van az a zeneszerző, aki a földi élete utolsó másodpercéig is kontrollálni akarja a művét, és annak az abszolút igazságát akarja hallani. Megértem ezt a kérlelhetetlen, kompromisszummentes, mindig a maximumot célzó akaratot, de nem veszi figyelembe, hogy ennek van egy határa – a saját élete, amely egyszer majd véget ér, és jönnek más előadók, akik másképp fognak játszani; ez elkerülhetetlen. Mozartot sem ugyanúgy játsszuk ma, ahogyan ő játszott. Ez nem csak a zenében, de a színházban is így van. Erről szólnak a meg-megújuló óriási viták a Regietheater, a rendezői központú színjátszás körül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.