Angyalok, démonok - Nick Cave és a film

  • Greff András
  • 2013. szeptember 1.

Zene

Az igen jelentős tömegek fantáziáját most már több mint harminc éve töretlenül izgató sötét ausztrál trubadúr emlékezetes novellatöredékeket és sűrű, könnyen megtapadó képeket mozgató dalszövegeinek ismeretében felettébb logikusnak tűnik, hogy Nick Cave kipróbálta tehetségét az irodalom és a film világában is. A különleges inkább az, hogy számos zenészkollégájáéval ellentétben az ő kalandozásai váratlanul sikeresnek bizonyultak - olyannyira, hogy ha ma búcsút mondana a lemezkészítésnek, a film- és a könyvipar még hosszú-hosszú évekig nem hagyná őt feladatok nélkül.

Nick Cave két, magyarul is olvasható regényéről itt nem sok szó fog esni, ami viszont a mozit illeti, biztos pontnak tűnik, hogy ez a románc Wim Wenders hathatós segítségével szökött egykor szárba. A Berlin felett az ég, Wenders egyik legjelentősebb munkája, a 80-as évek meghatározó európai művészfilmje senki előtt nem lehet ismeretlen, úgyhogy a történet elővezetésétől ezúttal eltekintenénk. A lényeg az, hogy az akkoriban már a negyedik Bad Seeds-albumon is túllépett énekest egy olyan film vitte be először a moziba, amelyben Nick Cave Nick Cave-et, a Bad Seeds frontemberét alakítja hévvel, hittel és átütő erővel. Egyszóval önmagát adja egy apró berlini klub színpadán, de ez persze a legkevésbé sem holmi "civilek a pályán" sztori: a korai, démonikus/heroinista/közveszélyes korszakában, vagyis pályafutása első csúcsán járó Cave-nek ugyanis minden mozdulata, ruhadarabja és hajtincse egy gondosan kieszelt és következetesen prezentált szerepalakítás építőeleme. Ezt a perszónát filmjében Wenders nem egyszerű díszítőelemként használja (noha annak sem lett volna utolsó), hanem felépít vele egy szokatlanul szép tükörjelenetet, melyben Bruno Ganz szabad akaratából hús-vér személlyé változott angyala szembenéz sötét másával, akit nyilvánvalóan páros lábbal rugdostak le a magasból közénk, a halandók földjére. Ezzel szemben arról, amikor húsz évvel később Andrew Dominik Jesse Jamesének a végén Cave ismét saját figuráját, pontosabban idősödő önmagának westernverzióját hozza, nem nagyon állíthatunk többet, mint hogy az akkor épp snájdig bajszot viselő trubadúr szépen simul bele az elénk festett tájba.

S ez végeredményben Nick Cave összes többi filmszerepéről elmondható: jelentős súlyokat egyik rendezője sem halmozott a vállára, a mellékszereplők egyikeként pedig nem lógott, de nem is emelkedett ki sohasem a filmszövetekből. Az első ilyen villanását a később számára rendkívül fontos alkotótárssá váló ausztrál John Hillcoat (részben Cave által írt) debütáló rendezésében lehetett tetten érni: a Ghosts... Of The Civil Dead erőszakos börtöndrámájának vége felé acsarkodó elítéltet cipelnek a szupernyomasztó épületbe, aki aztán olykor-olykor kicsahol a ketrecéből - senkinek sem okozhat meglepetést, hogy ezt a figurát 88-ban a dalnok még úgyszólván séróból hozta. És ha már séró: a következő állomást az énekes színdús, ám jelentéktelen filmszínészi pályáján a Csapnivaló rendezőjeként (valaha, valamennyire) ismert Tom DiCillo rokonszenvesen bizarr vígjátéka, a tisztességesebb David Lynch-nyúlások halmazát erősítő Johnny Suede jelentette (1991-ben), melyben a kegyetlen kacsafrizurát viselő, kamaszlányosan szép Brad Pitt által játszott címszereplőt vágja át mint Freak Storm, a megrázóan platinaszőke rockabilly-kiskirály. Leglelkesebb rajongóinak feltétlenül érdemes tudniuk arról is, hogy a Rhinoceros Hunting In Budapestben Cave félmeztelenül csodálható, amint épp a vállát gyúrják egy gőzfürdőben - Michael Haussman művészfilm-paródiának is sovány, 1997-es rendezése egyébként viszont semmilyen okból nem ajánlható senkinek sem (de legalább megerősíti a keserű tételt, miszerint egyetlen Budapesten forgatott külföldi film sem képes megúszni a csúfos esztétikai kudarcot).

Nick Cave forgatókönyv-írói tevékenysége akkor már sokkal érdekesebb, még ha ez a meccs jelenleg döntetlenre is áll, hiszen Az ajánlat éppen annyira volt ütős darab, mint amennyire a Fékezhetetlen gyengécske (mindkettő a már emlegetett John Hillcoat rendezése). Az első egy ausztrál western, amelyben a rendkívül brutális erőszakjelenetek és a főhős pusztai bolyongásának sajátosan meditatív pillanatai különleges egzisztencialista drámává egységesülnek a talajrepesztő napfényben, míg a Fékezhetetlen egy számos szempontból félresikerült szeszcsempészfabula. Utóbbi - a Bunny Munro halála című Cave-regény olvasása közben szerzett tapasztalatokkal együtt - felkelti a gyanakvást a nézőben, hogy amikor szerzőnk a többé-kevésbé hagyományos, egyenes vonalú cselekménybonyolítást tűzi célul maga elé, akkor dramaturgiai érzéke alaposan cserben hagyja, ami hol egy értelmetlenül sodort szerelmi szálban, hol hatalmas felkiáltójelekkel mélyértelműnek írt, ám végtelenül unalmasan felépített jelenetekben mutatkozik meg - miközben a párbeszédek kidolgozottságát érdekes módon ilyenkor sem érheti különösebb panasz. Vagyis a film(és a regény)író Cave-et mintha a nyelv- és a képteremtés jobban foglalkoztatná, mint a történetek mesélése. A siker és a kudarc persze nagymértékben függhetett attól is, hogy John Hillcoat milyen rendezői formát fut éppen - ne felejtsük el, hogy a Fékezhetetlenben Tom Hardy szándékolatlanul mulatságos, hangulatromboló dikciója például aligha Nick Cave lelkén száradt. Bárhogyan is, két megvalósult forgatókönyve alapján annyi világosan látszik, hogy Cave-et a filmkészítésben elsősorban az érdekli, miként lehetséges igencsak viseltes zsánerformákat többletjelentéses drámákká rétegezve újfent érdekessé varázsolni, és ez bizalomra adhat okot a jövőre nézvést - hiszen nagyon meg lennénk lepve, ha a Fékezhetetlen volna az ő utolsó nagy kalandja a mozivásznon.

Mindezek után már csak a Warren Ellisszel közösen írt filmzenék maradnak hátra, amelyekről egy 2009-ben kiadott, a páros színházi zenéit is bemutató dupla válogatás, a White Lunar kínál remek összefoglalót. A Cave-Ellis-duó különböző filmekhez (a fentebb tárgyalt, 2000 utáni darabokon túl Az út című John Hillcoat-rendezéshez, valamint dokumentumfilmekhez) gyártott zenéi rendkívül egységes képet mutatnak. Kopár, minimalista, elégikus, főképp zongorára és hegedűre komponált, a mozgó képeket rendre sikeresen megemelő, de azok nélkül is problémátlanul élvezhető tételek kerülnek egymás mellé, amelyek különösen azoknak ajánlhatók, akik szeretik a Bad Seeds kései zenéjét, de nem kedvelik Nick Cave hangját, vagy egyszerűen csak soknak érzik domináns személyiségét - e filmzenék nagyobbik részéből ugyanis hiányzik az éneksáv. De nem csak szimpla szerénységből: száraz, kietlen, letarolt tájakról kíván és tud is mesélni mind, ahonnan az emberi faj áldozatos munkával, évtizedeken áthúzódó, komoly erőfeszítéseket téve pusztította ki az utolsó fűszálig az eleven életet.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.