Nick Cave két, magyarul is olvasható regényéről itt nem sok szó fog esni, ami viszont a mozit illeti, biztos pontnak tűnik, hogy ez a románc Wim Wenders hathatós segítségével szökött egykor szárba. A Berlin felett az ég, Wenders egyik legjelentősebb munkája, a 80-as évek meghatározó európai művészfilmje senki előtt nem lehet ismeretlen, úgyhogy a történet elővezetésétől ezúttal eltekintenénk. A lényeg az, hogy az akkoriban már a negyedik Bad Seeds-albumon is túllépett énekest egy olyan film vitte be először a moziba, amelyben Nick Cave Nick Cave-et, a Bad Seeds frontemberét alakítja hévvel, hittel és átütő erővel. Egyszóval önmagát adja egy apró berlini klub színpadán, de ez persze a legkevésbé sem holmi "civilek a pályán" sztori: a korai, démonikus/heroinista/közveszélyes korszakában, vagyis pályafutása első csúcsán járó Cave-nek ugyanis minden mozdulata, ruhadarabja és hajtincse egy gondosan kieszelt és következetesen prezentált szerepalakítás építőeleme. Ezt a perszónát filmjében Wenders nem egyszerű díszítőelemként használja (noha annak sem lett volna utolsó), hanem felépít vele egy szokatlanul szép tükörjelenetet, melyben Bruno Ganz szabad akaratából hús-vér személlyé változott angyala szembenéz sötét másával, akit nyilvánvalóan páros lábbal rugdostak le a magasból közénk, a halandók földjére. Ezzel szemben arról, amikor húsz évvel később Andrew Dominik Jesse Jamesének a végén Cave ismét saját figuráját, pontosabban idősödő önmagának westernverzióját hozza, nem nagyon állíthatunk többet, mint hogy az akkor épp snájdig bajszot viselő trubadúr szépen simul bele az elénk festett tájba.
S ez végeredményben Nick Cave összes többi filmszerepéről elmondható: jelentős súlyokat egyik rendezője sem halmozott a vállára, a mellékszereplők egyikeként pedig nem lógott, de nem is emelkedett ki sohasem a filmszövetekből. Az első ilyen villanását a később számára rendkívül fontos alkotótárssá váló ausztrál John Hillcoat (részben Cave által írt) debütáló rendezésében lehetett tetten érni: a Ghosts... Of The Civil Dead erőszakos börtöndrámájának vége felé acsarkodó elítéltet cipelnek a szupernyomasztó épületbe, aki aztán olykor-olykor kicsahol a ketrecéből - senkinek sem okozhat meglepetést, hogy ezt a figurát 88-ban a dalnok még úgyszólván séróból hozta. És ha már séró: a következő állomást az énekes színdús, ám jelentéktelen filmszínészi pályáján a Csapnivaló rendezőjeként (valaha, valamennyire) ismert Tom DiCillo rokonszenvesen bizarr vígjátéka, a tisztességesebb David Lynch-nyúlások halmazát erősítő Johnny Suede jelentette (1991-ben), melyben a kegyetlen kacsafrizurát viselő, kamaszlányosan szép Brad Pitt által játszott címszereplőt vágja át mint Freak Storm, a megrázóan platinaszőke rockabilly-kiskirály. Leglelkesebb rajongóinak feltétlenül érdemes tudniuk arról is, hogy a Rhinoceros Hunting In Budapestben Cave félmeztelenül csodálható, amint épp a vállát gyúrják egy gőzfürdőben - Michael Haussman művészfilm-paródiának is sovány, 1997-es rendezése egyébként viszont semmilyen okból nem ajánlható senkinek sem (de legalább megerősíti a keserű tételt, miszerint egyetlen Budapesten forgatott külföldi film sem képes megúszni a csúfos esztétikai kudarcot).
Nick Cave forgatókönyv-írói tevékenysége akkor már sokkal érdekesebb, még ha ez a meccs jelenleg döntetlenre is áll, hiszen Az ajánlat éppen annyira volt ütős darab, mint amennyire a Fékezhetetlen gyengécske (mindkettő a már emlegetett John Hillcoat rendezése). Az első egy ausztrál western, amelyben a rendkívül brutális erőszakjelenetek és a főhős pusztai bolyongásának sajátosan meditatív pillanatai különleges egzisztencialista drámává egységesülnek a talajrepesztő napfényben, míg a Fékezhetetlen egy számos szempontból félresikerült szeszcsempészfabula. Utóbbi - a Bunny Munro halála című Cave-regény olvasása közben szerzett tapasztalatokkal együtt - felkelti a gyanakvást a nézőben, hogy amikor szerzőnk a többé-kevésbé hagyományos, egyenes vonalú cselekménybonyolítást tűzi célul maga elé, akkor dramaturgiai érzéke alaposan cserben hagyja, ami hol egy értelmetlenül sodort szerelmi szálban, hol hatalmas felkiáltójelekkel mélyértelműnek írt, ám végtelenül unalmasan felépített jelenetekben mutatkozik meg - miközben a párbeszédek kidolgozottságát érdekes módon ilyenkor sem érheti különösebb panasz. Vagyis a film(és a regény)író Cave-et mintha a nyelv- és a képteremtés jobban foglalkoztatná, mint a történetek mesélése. A siker és a kudarc persze nagymértékben függhetett attól is, hogy John Hillcoat milyen rendezői formát fut éppen - ne felejtsük el, hogy a Fékezhetetlenben Tom Hardy szándékolatlanul mulatságos, hangulatromboló dikciója például aligha Nick Cave lelkén száradt. Bárhogyan is, két megvalósult forgatókönyve alapján annyi világosan látszik, hogy Cave-et a filmkészítésben elsősorban az érdekli, miként lehetséges igencsak viseltes zsánerformákat többletjelentéses drámákká rétegezve újfent érdekessé varázsolni, és ez bizalomra adhat okot a jövőre nézvést - hiszen nagyon meg lennénk lepve, ha a Fékezhetetlen volna az ő utolsó nagy kalandja a mozivásznon.
Mindezek után már csak a Warren Ellisszel közösen írt filmzenék maradnak hátra, amelyekről egy 2009-ben kiadott, a páros színházi zenéit is bemutató dupla válogatás, a White Lunar kínál remek összefoglalót. A Cave-Ellis-duó különböző filmekhez (a fentebb tárgyalt, 2000 utáni darabokon túl Az út című John Hillcoat-rendezéshez, valamint dokumentumfilmekhez) gyártott zenéi rendkívül egységes képet mutatnak. Kopár, minimalista, elégikus, főképp zongorára és hegedűre komponált, a mozgó képeket rendre sikeresen megemelő, de azok nélkül is problémátlanul élvezhető tételek kerülnek egymás mellé, amelyek különösen azoknak ajánlhatók, akik szeretik a Bad Seeds kései zenéjét, de nem kedvelik Nick Cave hangját, vagy egyszerűen csak soknak érzik domináns személyiségét - e filmzenék nagyobbik részéből ugyanis hiányzik az éneksáv. De nem csak szimpla szerénységből: száraz, kietlen, letarolt tájakról kíván és tud is mesélni mind, ahonnan az emberi faj áldozatos munkával, évtizedeken áthúzódó, komoly erőfeszítéseket téve pusztította ki az utolsó fűszálig az eleven életet.
