Az évadzáró Dóm téri produkció persze valójában mást jelez és bizonyít, valami olyasmit, amit jó előre tudni lehetett: a Mamma Mia! tartósnak ígérkező hazai sikerét. Az ezredvégi nagy ötlet, miszerint két-három épkézláb új dallam kiötlése és musicallé tupírozása helyett okosabb venni másfél tucat rég bevezetett világslágert, és köréjük írni egy sztorit, nos, ez az ötlet valósággal megdönthetetlen sikerű terméket eredményezett világszerte. Magyarországon sem lesz ez másként, hiszen a jegyek nemhogy Szegeden, de a Madách Színházban is már hosszú hónapokra előre elkeltek.
Szirtes Tamás és alkotótársai ezúttal is a professzionalizmus tőlük okkal elvárt szintjén állítottak színpadra egy musicalt, amely nálunk is a közönség mindent elsöprő cinkosságára épít. Arra az összekacsintásra, amely a kedvenc slágerek felhangzásáért cserébe elnézi a sztorivázlatnak is alig-alig beillő cselekményt. Anya csak egy van, de apajelölt meg három, hozzá esküvői készülődés, leány- és legénybúcsú, s végül egymásra találó régi szerelmesek – leírva már-már komplexebb történetnek tetszik, mint a színpadon. Filmen, tudjuk, a musical világába kiránduló sztárok (meg a görög tájak) mentették – kissé forszírozott – bájukkal a mentendőt, ám ugyanez színpadon nyilvánvalóan jóval nehezebb feladat. Szegeden bizony nem is igen sikerült megoldást találni a problémára: a prózai részek rendszerint a fájdalmasan kínos és a még épp elviselhető észlelési szintjei között oszcilláltak. Amennyire megítélhető, nem is történt érdemi kísérlet sem a szerepvázlatok kidolgozására, sem a szöveg karakteresebbé tételére, leszámítva néhány inkább rossz, mint jó szóvicc beerőltetését (erogén zónapörkölt, spermahajder, ödipuszi). Bárány Ferenc és Puller István magyarítása amúgy fiatalosnak hat, ami igen nagy szó, csak éppen váltig e szóviccekkel tudja le a verbális humort.
Szerepek híján a színészi munkakörben felléptetett művészek is megszenvedik a prózai szakaszokat. Sasvári Sándor ugyan önérzetes jó tanulóként mondja fel szövegét, ám a női főszerepet alakító Kováts Krisztán már érezni, hogy jobb szeretne eljátszani egy valódi szerepet és egy valódi anyát, míg az egyik apajelöltet játszó Molnár Lászlónak már azt is nehezére esik kimondania, hogy a párját Rodrigónak hívják. A legkevesebb zökkenővel a két barátnő, a két egykori rockpipi, Sáfár Mónika és Détár Enikő szalad végig az énekmentes részeken, hála harsányabbra vett figuráiknak. Bátonyi György görög étterembelsők által ihletett díszletei között mégis igazán csak akkor élénkül meg az élet, ha megszólal a zene. Kováts a feszültebb kezdést követően egyre meggyőzőbbé válik, s valósággal megdicsőül a The Winner Takes It All előadásával. A lányát játszó Simon Boglárka is nagyságrendekkel helyén lévőbbnek bizonyul, amint énekelhet, Sasvári pedig ugyancsak elemében érezheti magát dalai előadásakor – ellentétben a szólamát a prosztatavizsgálat felől közelítő Pierce Brosnannal.
Szirtes Tamás úgynevezett „non-replica” változatot rendezhetett, vagyis elszakadhatott az őseredeti produkció sémájától. Ez lehetőség és kötelesség is egyszerre, s miközben itt-ott észbe vehetjük Szirtes egyéni megoldásait, igazság szerint sokkal feltűnőbbnek bizonyul a filmváltozatból való kölcsönzések sora. Ez Tihanyi Ákos dinamikus és magabiztosan kivitelezett koreográfiájára is áll, hátterében pedig alighanem az a hétköznapian bölcs felismerés munkál, mely szerint a siker eléréséhez nem kell okvetlenül fölfedezni a spanyolviaszt. Hiszen a nézők szinte kivétel nélkül a 2008-as mozifilmből ismerik a musicalt, s kimondottan hálásak, ha ráismerhetnek a film egy-egy ügyesen áttelepített pillanatára. Ahogyan hálásak azért az elmaradhatatlan ráadásshow-ért is, amely a kényszertörténet végeztével végre elfoglalhatja a teljes színpadot: ABBA-apoteózissá és közös bulivá emelve az estét. A múlt szombatit, s majd még száz meg száz további estét.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 16.
