Másfél évtizedes távolságból már bátran kijelenthető, hogy a pop királynőjének pályája a 2003-as American Life idején megbicsaklott. A Ray Of Light konszolidálódott Madonnájának mellényúlása volt az a lemez, és bár utána a Confession Of A Dancefloor diszkóreneszánsza még ütős anyagot eredményezett, innentől kezdve Madonnának folyamatosan a tőle egyre távolodó korszellem után kellett futnia.
Mindehhez jön még az is, hogy a közvélemény egyre ferdébb szemmel nézi, ahogy az idén 57 éves ikon girlként és bitchként hivatkozik magára. Valami olyasmit várnak el tőle, hogy miként kitalálta magát a pályája elején, úgy most az egykori szexszimbólum és első számú popsztár idősödő változatát alkossa meg – ahogy ez megvan az elektromos gitárt zongorára és dobgitárra cserélő öreg férfi rockerek esetében is. Közben Madonna egyre csak azt kommunikálja a rajongóinak, hogy egyedül az számít, minek érzi magát, nem pedig, hogy mennyi idős.
| ||
Az előző két, lelketlennek ható lemeze után úgy tűnik, Madonna most ismét nagyon komolyan vette a munkát, a Rebel Hearttal ráadásul mindkét imént körvonalazott csoportnak meg akart felelni. Az olyan önreflektív pillanatok, mint az Aviciivel összehozott, csodás Wash All Over Me simán odatehető a legszebb Madonna-balladák mellé, közben viszont a Devil Pray kábszeres metaforikával átszőtt folk-EDM-je kínosabb, mint amikor a lánya korú Britneyvel csókolózott.
De takarjuk le kicsit az előadó nevét! Ha csak magában nézzük a Rebel Heartot (leszámítva a tavalyi kiszivárgást kompenzáló bónusztrekkeket), akkor príma poplemezt kapunk, aminek még az sem árt, hogy picit idejétmúlt. Diplo bármekkora közhely is lett mára, ha dancehallsláger kell, rá lehet számítani, és ha az új Vogue-ot (Living For Love) kell összetenni, akkor sem hibázik. Kanye West szigorúan hozza a minőséget, Avicii színesebb, mint valaha, Chance The Rapper és Nicki Minaj pedig kellemes színfolt a lemez üdítő eklektikájában. És ami végül is a legfontosabb: legalább hat potenciális sláger van a Rebel Hearton.
De a lemez előadója Madonna, aki a lemez megjelenése előtt a 2015-ös Brits Awardson egy orbitális zakózás után felállt, és mintha mi sem történt volna, befejezte műsorát. Ez a megtervezettnek alig vehető gesztus hitelesíti egyedül megnyugtatóan az albumot. Alighanem innentől kezdve Madonna ugyanazt a kilátástalanul heroikus, „csak azért is” harcot fogja vívni, amelyben szegény Lemmy Kilmister is küzd. Mert e két kimagasló zenészt nézve nagyon úgy fest, hogy sem a rock and roll, sem a popzene ideája nem fér össze igazán az idős korral.
Universal, 2015
