Enslaved: In Times A norvég black metal második generációját vezető zenekart még gyerekfejjel alapította Ivar Bjørnson gitáros-dalszerző és Grutle Kjellson basszusgitáros-énekes. Az Enslaved zenéje a korai éveiben nem nagyon tért el a tipikus norvég black metaltól: noha időről időre felbukkantak benne folkos elemek, és a szövegvilág is jobbára a viking mitológiát feszegette, a zenekarnál csak a későbbi években jelentek meg azok a rockos, tiszta énekes, hetvenes éveket idéző hatások, amelyek a mai napig markáns alkotóelemeit képezik az Enslaved számainak.
Ebből a képből az In Times sem lóg ki: ugyan a blackes csépelések megmaradtak, sőt, a lemez azonnal egy ilyen témával indít, később megérkezik a lassulás, illetve Kjellson szintén a régi időket idéző rikácsolása mellé a billentyűs-énekes Herbrand Larsen hagyományosabb éneke. Larsen egyébként nem valami nagy torok, de megbízhatóan végzi a dolgát, és az Audrey Horne nevű remek norvég hard rock zenekarban is játszó Arve Isdal gitáros klasszikus rockzenén iskolázott szólói is tökéletesen passzolnak a zenébe. Jó néhány hallgatás kell ahhoz, hogy az ember megbarátkozzon a néha kicsit öncélúnak tűnő, nyolcperces dalokkal, de megéri, mert az In Times újfent kiváló alkotás. (Nuclear Blast, 2015)
Shining: IX: Everyone, Everything, Everywhere Ends Shining néven több zenekar is működik: ez most nyilvánalóan nem az egykori Verve-tagok által alapított angol csapat, nem is az őrült norvég dzsesszistákból álló experimentálbrigád, hanem az a (szintén norvég) zenekar, amely az enyhén szólva is ellentmondásos személyiségnek számító Niklas Kvarforth projektje. Az 1983-ban született Kvarforthról nehéz eldönteni, hogy valóban van-e valami súlyos baja, vagy mindössze kiválóan ért ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, mindenesetre a színpadon elkövetett mániákus önvagdosásai, illetve az interjúi – a magyar Subterra fanzine-nek pár éve többek közt vizeletivásról, szadizmusról és hasonlókról mesélt – elég szélsőségesek ahhoz, hogy felkapjuk rá a fejünket.
Kvarforth őrültsége azonban nem lenne elég ahhoz, hogy az 1996-ban alakult, tehát lassan húszéves Shining stabilan meg tudjon maradni a pályán: ehhez minőségi lemezek kellenek, ami esetükben hiánytalanul meg is van. A keményvonalas régi rajongók a korai black metal lemezek után jött rockosodást követően eltemették magukban a zenekart, pedig Kvarforth beteges személyisége még ezeken a jóval lazább, régi vágású csépelésbe csak ritkán hajló dalokon is átjön. Ha elképzelünk egy modorosan acsargó énekest egy alapvetően rockos, kísérletezősbe hajló zenébe ágyazva – az Inga Broar Kvar Att Brännában most egy bendzsótémát is elhelyeztek –, akkor nagyjából képbe kerülünk, ezt az új lemezt pedig a hangulatos dalok és az antikommersz hozzáállás miatt, illetve a néha indokolatlanul túljátszott témák ellenére is érdemes végighallgatni. (Season Of Mist, 2015)
Drudkh: A Furrow Cut Short Akárcsak a Shining, az ukrán Drudkh is annál a Season Of Mist kiadónál dolgozik, ahol a Morbid Angel, a The Dillinger Escape Plan vagy a magyar Thy Catafalque. A francia kiadó szereti az igazán szélsőséges zenekarokat, és a Drudkh könnyedén megfelel az elvárásnak: a Roman Saenko vezette zenekar gyakorlatilag csúcsra járatott mindent, amit egy igazán antiszociális zenekarnak tennie kell: sem koncerteket, sem interjúkat nem hajlandók adni, és olyan világi dolgokkal sem foglalkoznak, mint a zenekari honlap meg úgy egyáltalán az internetes kommunikáció.
A csapat rejtőzködő hajlamát nézve talán meglepő, hogy az A Furrow Cut Short már a tizedik lemezük. Ugyan a korai, Darkthrone-Burzum ihlette black metaltól már jó rég eltávolodtak, a szélsőséges megfogalmazás és a kompromisszummentesség megmaradt: a hatvanperces lemez dalaiból csak egyet tudtak befejezni hét perc alatt, és ez, hiába a dallamosabb, urambocsá, post-
blackesebb felfogás, nyakon öntve Saenko kíméletet nem ismerő rikácsolásával, meglehetősen nehezen befogadhatóvá teszi az anyagot. Pedig abszolút megéri a fáradságot: ugyan a Drudkh csúcslemezének számító Microcosmosnál kicsivel kevésbé érdekesre sikerült, az A Furrow… mégis igazán hangulatos, minőségi munka. (Season Of Mist, 2015)
Solefald: World Metal: Kosmopolis Sud
A tradicionális black metaltól a Solefald áll a legmesszebb ezen az oldalon. Az elektronikával is előszerettel flörtölő duó – a gitáros-basszusgitáros Cornelius Jakhelln egyébként a norvég irodalmi élet egyik magasan jegyzett fiatal szerzője – a hozzáállását tekintve legalább annyira elmebeteg, mintha a Primus zenészeinek black metalos projektjét hallanánk: már a beszédes című nyitódalban – World Music With Black Metal Edges – képesek egy andalító elszállásból kaján vigyorral kukásmellényes paneltechnóba váltani, hogy a végére megjöjjön a némi könnyű csépelésre ültetett, igazán ragadós énekdallam is. Az eklektikus zene a négyes Bububu Bad Beuysnál ér a tetőpontjára, ami olyasmi, mintha a Tormentor elvetemült Recipe Ferrumáról maradt volna le, és ez az őrültség bizony igazán addiktív: kísérletezés ide vagy oda, ebből a négyes felhozatalból a World Metal egyértelműen a legjobb lemez. (Indie Recordings, 2015)
