Magyar Narancs: Nemrég láttam, ahogy egy szonátakoncertet feszült figyelemmel ült végig. A hegedűjátékot figyelte, vagy a zenét hallgatta inkább?
Konrád György: Mind a kettőt. Nyolcvan-egynéhány éve hegedülök, nem tudok nem figyelni a hegedűjátékra. De persze nem mindig jó mindent látni, különösen az operában.
MN: Hogyan változott a hegedűjáték, amióta hallgatja, műveli, figyeli? 91 évesen és ma is aktívan elég hosszú korszakról van saját élménye és nyilván véleménye is.
KGY: Maga a hegedűtechnika nem változott, amíg be nem jött a korhű előadásmód, ami számomra eleinte katasztrófa volt. Gyenge muzsikusok, főképp Hollandiában, föltűntek azzal, hogy hamisan játszottak korhű módon. Nekem sajnos abszolút hallásom van, nagyon zavart, hogy mindent egy fél hanggal lejjebb játszottak. Ma már a korhű muzsikálás is magas színvonalon van, így én is tudom élvezni. És igaz, hogy ők kiharcoltak fontos dolgokat, például, hogy ma a zenében nem keverik össze a stílusokat, nem játsszák Bachot romantikusan. Abban is sokat segítettek, hogy nem kell folyton vibratót használni, illetve többféle módon lehet vibrálni. Én különben a koromnál fogva már nem is tudok annyira vibrálni, és ez sok mindennek jót tesz. Kaptam már dicséretet is érte, mert azt hitték, direkt csinálom.
MN: A saját játékmódja változott az idők során?
KGY: Lényegesen nem. Én nem a virtuozitásomról vagyok híres, éppen annyit tudok a hangszerről, ami ahhoz kell, hogy eljátsszam, amit akarok. És nagyrészt abból élek, amit a Tátrai-vonósnégyesben, Tátrai Vilitől és Banda Edétől tanultam. A Haydn-felvételeink sokak számára most is etalonok, bár nem biztos, hogy a mi Haydn-játékunk ma autentikusnak számít; az eredeti kottaképre ugyanis az idők során rárakódtak mindenféle idegen, sokszor romantikus elemek. Több mint húsz évig tartott, amíg lemezre vettük az összes Haydn-vonósnégyest – a vége felé jött Bartha Dénes meg Somfai Laci, akik sok mindent elmagyaráztak, hogy az eredeti kottában mi mit jelent, mondjuk, a kötőív alatti pontok. Ezek hasznos dolgok voltak, még ha nem is játszottunk mindent úgy. És persze nagyon sokat tanultam a jó karmesterektől, Carlo Zecchitől, Bernsteintől, Zubin Mehtától – nekik nem kellett sokat a szájunkba rágni, felrajzolták a kezükkel, hogy mit akartak, velük minden nagyon könnyen ment. A Karinthiai Nyár egyik koncertjén a hetvenéves Bernstein vezényelt minket a ráadásszámban. Esküszöm, ettől a téglák sem ugyanazok voltak a falban… Ferencsikkel szimfonikus zenekarban és operazenekarban is játszottam együtt – neki minden rá volt írva a kezére. És mindig a Kobayashit szoktam emlegetni, aki megnyerte itt az első karmesterversenyt úgy, hogy egy szót nem beszélt egyetlen európai nyelven se, de mindent pontosan meg tudott mutatni. Ma viszont rosszul állunk Magyarországon karmesterekben.
MN: Vajon miért?
KGY: Nem tudom. Úgy látszik, vannak ilyen korszakok. Magyarország végeredményben nagyon nagy karmestereket adott a világnak, Reiner Frigyestől Széllen, Soltin keresztül Kertész Istvánig, itthon kitűnő volt Ferencsik, Fricsay, Somogyi, azután Fischer Ádám és Iván nagy karriert csinált, de különben ez most nem jó korszak. Itt van Kocsis Zoli, aki minden szempontból egy zseni, de zenekart nem szabadna rábízni, mert rosszul bánik velük. És nem nagyon van utánpótlás karmesterből, lassan több lesz köztük a vonós és a zongorista, mint a képzett karmester. Nem mindenki fog szeretni azért, amiket mondok.
MN: Pedig Keller András azt mondta nekem, hogy „Konrád György az, akit ebben a rosszindulatú, irigykedésekkel átszőtt zenei életben mindenki szeret”.
KGY: Több kollégám mondogatja, hogy én vagyok a mindenki Gyurikája. Ehhez azért némi opportunizmus is hozzájárul a részemről. Tudok úgy rosszat mondani, hogy azt hiszik, viccelek.
MN: Vannak, ha nem is sokan, akik könnyedén váltogatják a brácsát és a hegedűt. Lehet ezt? Mi a különbség a játékmódban?
KGY: Tulajdonképpen nincs különbség. Meg kell szokni, hogy az ember egy kicsit mélyebben gondolkodik. Én egy szerencsés véletlen folytán váltottam hegedűről brácsára: a leendő feleségem megkért, hogy brácsázzak helyette, és akkor átültem a brácsába. Ha bosszantani akarom a kollégáimat, azt mondom, szégyellném magam, ha brácsás lennék – én hegedűs vagyok, aki brácsázik. Van egy mondás, hogy a rossz hegedűsökből lesznek a jó brácsások – ez nem igaz. A jó hegedűsökből lesznek a jó brácsások. Azelőtt nem is tanultak brácsázni, csak átültek a brácsába. Szerintem külön brácsa tanszak se kellene. Volt olyan koncert, hogy az egyik számban hegedültem, a másikban brácsáztam. A brácsások nem szeretik ezt hallani, de ez az igazság: a brácsában kevesebb technikával meg lehet élni, mint a hegedűben.
MN: Miért?
KGY: Nincs annyira előtérben, és könnyebb szólamokat írnak rá. A vonósnégyesből kiindulva: az első hegedű nagyon nehéz, vezetéstechnikailag és minden szempontból. A második hegedű is nehéz, mert ugyanazt kell eljátszani, mint az első hegedűnek, csak minden nagyon rosszul fekszik: amit az első hegedű az E-húron játszik, azt neki a D-húron ugyanolyan szépen el kell játszania. A brácsán nincsenek olyan nehéz feladatok, tulajdonképpen egy átvezető hangszer a csellóhoz, amin megint nagyon nehéz játszani. A hegedűk általában 36 centisek. A brácsák már 38 centinél kezdődnek, de a zenekarokban ma 41-42 centis hangszereken játszanak – ezeknek nagyobb és sötétebb hangja van, de nagyobb a fizikai megterhelés is. Én ebben is szerencsés vagyok, kifogtam egy 39 és fél centis, Mozart-korabeli brácsát, ennek köszönhetem, hogy még élek. És ez a viszonylag kis hangszer is hozzájárul, hogy ha kell, ötpercenként váltogatom a hegedűt meg a brácsát. Nem egészen ide tartozik, de azért érdekesség: van egy fényképem az ÁHZ néhai futballcsapatáról. Az egész csapatból már csak ketten élünk, egy másik brácsás meg én.
MN: Mi volt az első, döntő zenei élménye?
KGY: Amikor először játszottam Fricsayval. Én jóformán még azt se tudtam, mi az, zenekarban játszani. Aztán a 40-es évek végén egyszer Ferencsikkel játszottunk egy Csajkovszkij Ötödik szimfóniát Szegeden. Utána hajnalig csavarogtunk egy barátommal a Tisza partján, nem bírtunk lefeküdni – akkora élmény volt, hogy ezt így is lehet játszani.
MN: És valami gyerekkori megvilágosodás, amitől elhatározta, hogy zenész lesz?
KGY: Olyan nem volt. Hogy zenész leszek, az csak akkor dőlt el, amikor kiderült, hogy nemigen lehetek más. Amikor fütyültem a rádióban hallott operetteket, rájöttek, hogy jó a hallásom – hát akkor tanuljak zenét. Zsidó elemibe jártam, utána a piaristáknál érettségiztem; szegények voltunk, zongorát nem vehettünk, így hegedűt tanultam. De sokáig fogalmam sem volt arról, hogy milyen képességek vannak bennem. Csak a szegedi Zenedében tanultam, nincs is felsőfokú diplomám.
MN: Gyakorlatilag nincs nagyobb magyar zenekar, amiben ne játszott volna. És talán olyan műfaj és együttesforma sincs.
KGY: Amikor nagy szerencsémre Szegeden megszűnt a színházban az operarészleg, állástalanná váltam, kénytelen voltam fölmenni Pestre. Ott tagja lettem a Honvéd Művészegyüttesnek, ami akkor a legjobb munkahely volt, zeneakadémistákból állt; sokan valószínűleg jobbak voltak nálam hangszeresként, de hogy mi az a zenekar, azt én tudtam négy év szegedi operaház után. Utána huszonöt évig játszottam az Állami Hangversenyzenekarban, azután átmentem az Opera zenekarába szólóbrácsásnak, hat év után pedig a Rádiózenekar szólóbrácsása lettem. Alapító tagja vagyok a Fesztiválzenekarnak, sokat játszottam a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, az utóbbi években a Concertóval is. És mindenféle kamarazenei felállásban játszottam.
MN: Brácsásként szólókarriert építeni a hangszerére, különösen itthon, nyilván nem volt lehetséges.
KGY: Mindig zenekari és kamaramuzsikus voltam, fel sem merült bennem, hogy szólista legyek. Szólistaként egyedül Mozart Sinfonia concertantéjét játszottam viszonylag sokszor – ott a brácsa egyenrangú a hegedűvel, de valójában az is kamarazene, nem versenymű. Mindig úgy éreztem, hogy nem állhatok ki egyedül a közönség elé, mert szólistaként technikailag nem vagyok olyan jó, ahogy elvárnám magamtól. Ennyi önismeretem mindig volt.
MN: Gondolom, a kvartettezést szerette leginkább.
KGY: Az a legmagasabb rendű kamarazenélés. De egy jó szimfonikus vagy kamarazenekarban játszani, az majdnem ugyanolyan gyönyörűséget jelent.
MN: Milyen volt a Tátrai-vonósnégyes?
KGY: A vonósnégyes két széle, Tátrai és Banda Ede volt az együttes eszmei és zenei színvonalának meghatározója. Vili nem volt virtuóz hegedűs, de hihetetlen stílusérzékkel rendelkezett, és nagyon-nagyon szépen tudott hegedülni. A mai kvartettek technikailag a miénknél magasabb szinten állnak. A Bartók Vonósnégyesben, akikkel szintén sokat játszottam, nagyobb hangsúlyt fektettek a technikára.
MN: Sosem merült fel, hogy elmenjenek itthonról?
KGY: De, a családdal igen. 56-ban elindultunk, de Győrben kiderült, hogy már csak én mehetnék, a családot pedig nem akartam itt hagyni. Ha nem lettem volna harminc évig a Tátrai-vonósnégyesben, akkor sajnálnám. Azt a harminc évet nem adom semmiért. Anyagilag jobban jártam volna (most is megélek jól, hál’ istennek), de talán kevésbé tudnám, hogy mi az, hogy zene. Pénzben nagy különbség volt és van ma is, és most is nagyon sokan mennek el ezért, csak már sokkal nehezebb a jó helyekre bejutni, óriási a konkurencia. A nagyobbik fiam 35 éve Amszterdamban zenél.
MN: Zeneileg veszített valamit azzal, hogy ott él?
KGY: Nem veszített sokat, mert nagyon jó karmesterekkel dolgoznak, és sokkal többet lát a világból, mint ha itt maradt volna. Az egyik unokám is Amszterdamban brácsázik. Ott valószínűleg több lehetősége lesz arra, hogy jól elhelyezkedjen.
MN: Milyen tendenciákat lát az utóbbi évtizedek zenei életében?
KGY: Ma túlságosan nagy súlyt fektetnek a virtuozitásra. Sok szólistát hallok, akik kiváló technikával játszanak, de nem zenélnek: az előadásuknak semmi köze a zeneszerzőhöz, csak ahhoz, aki játszik. A technikai színvonal sokkal magasabb lett, de sokszor a zene rovására. A felvételi technika is tökéletesedett, ami bizonyos értelemben baj is, mert a közönség az élő előadást a felvételekhez hasonlítja, és ez értelmetlen. Másrészt teljesen kinyílt a világ – azelőtt nagyon nagy dolog volt, ha kijutottunk valahova, ma már minden itt van az ablak előtt. Bárhova el lehet jutni, viszont sokkal nagyobb a konkurencia. Egy másik jelenség, hogy van egy állandó küzdelem a régi és a kortárs zene között, de a kortárs még messze van a népszerűségtől. Nekem Bartók az otthonom, és amit utána írtak, azzal nemigen tudok mit kezdeni. Pedig a Tátrai-vonósnégyessel több mint hatvan kortárs kvartettet bemutattunk, volt is néhány jó közöttük, Szervánszky, Szabó Ferenc, Mihály András darabjai. Mind elhangzottak egyszer, aztán soha többet. Azt hiszem, a közönségnek az kell, hogy legyenek felismerhető dolgok a zenében, például a dallam.
MN: És milyen a zeneoktatás? Ha tehetné, abban mit változtatna?
KGY: Alapszinten jó tanárok vannak. De a hegedűsök felsőfokú képzésében nagy művészeknek, nagy személyiségeknek kellene tanítaniuk. A rézfúvósoktatás viszont kitűnő – a legtöbb nagy európai zenekarban magyar kürtösök vannak, de kiváló harsonásaink, fuvolásaink, trombitásaink is vannak, és a fagott is jó. Én hatvan körül kezdtem el tanítani – külön miniszteri engedéllyel, hiszen nemhogy doktori címem, de diplomám sincs –, először kamarazenét, aztán jöttek brácsások, hogy tanítsam őket. Mondtam, hagyjatok engem békén… Én ugyanis nem ismertem a szólóbrácsa-irodalmat, csak az összes kamara- és zenekari darabot. Egy barátom, aki most Japánban tanít, írt nekem egy listát a brácsadarabokból és -etűdökből, és mint régen az orosztanárok, én is csak egy leckével voltam előbbre a növendékeimnél. Szerettem tanítani, technikát azonban nem tudok átadni, mert azt én is főképp magamtól tanultam. De zenét tudtam nyújtani.
MN: Nemcsak a vonósjátékról, hanem az újabb kori történelemről is óhatatlanul életre szóló élményeket őriz. Mi történt önnel, önökkel a zsidóüldözés és a vészkorszak idején?
KGY: Engem 1944 májusában vittek munkaszolgálatra. Ebben is szerencsés voltam: volt szabadnapunk, rendesen kaptunk enni, és a mi századunkból mindenki visszajött.
MN: Talán nem kellene ezt paradicsomnak leírni… Először is miért vitték egyáltalán munkaszolgálatra? Egyszerűen, mert zsidó.
KGY: Abban az időben az én századom paradicsomnak számított. A szüleimet, nagyszüleimet két héttel később beterelték a gettóba, azután elvitték Auschwitzba.
MN: Mi néhány mondatban foglalunk össze elmondhatatlan szenvedéseket: „Családja elpusztult a haláltáborban.” Számunkra, akik nem éltük meg, felfoghatatlan, hogyan lehetett mindezt kibírni, hogyan lehetett tovább élni. Nagyon fontos lenne, hogy megértsük a szörnyűségekhez vezető utat, és akinek az juthatott, a visszavezető utat is.
KGY: Sokáig álmodtam, hogy van családom. Aztán felébredtem, láttam, hogy nincs. A zsidó Jointon keresztül a háború után elmehettem volna, de nem mentem, mert reméltem, hogy valaki visszajön. Nem tudom, hogyan éltem túl, szinte mindent túl lehet élni. Szenvedélyeim voltak, a zene, a labdajátékok. Egyébként az is véletlen, hogy én élek. Már felsorakoztattak egy út mentén, hogy agyonlőnek, ott vártunk vagy két órát, de akinek ki kellett volna adnia a parancsot, nem jött, a kivégzőosztagnak meg már el kellett mennie.
MN: A gyerekeinek, unokáinak beszélt ezekről? Mi könnyen mondunk véleményt arról a helyzetről, amit nem ismerünk, pedig ez súlyos dilemma. Beleoltunk-e egy fiatalba egy életre szóló szorongást, ha beszélünk róla, vagy éppen súlyos mulasztást követünk el, ha elhallgatjuk?
KGY: A nagyobbik fiam 8-10 évesen úgy jött haza egyszer az iskolából, hogy formálisan zsidózott. Akkor felvilágosítottuk. Aztán lassacskán mindent megtudtak. A feleségem családjának szerencséje volt, ott majdnem mindenki megmaradt.
MN: Olthatatlan derűjén és humorán túl a zenén kívüli szenvedélyeiről is ismert.
KGY: A labdákkal elég ügyes vagyok. A nyári szünetekben alig volt cipő a lábamon – a Tisza-parti forró homokban mezítláb fociztunk, rongylabdával. Ma is pingpongozom, teniszezek – a teniszben megtanultam, hogy ne pingpongosan, csuklóból játsszam –, eljárok biliárdozni. És egy ideje gombászom is; lassan megint körül lehetne nézni. Pörkölteket csinálok leginkább a gombából. Amit nem eszünk meg azonnal, azt panírozva lefagyasztom. A legjobb levest pedig szekfűgombából lehet főzni.
MN: Nyilván nem féltette a kezét a sportoktól, pedig az nem veszélytelen egy muzsikus számára. Sosem voltak balesetei?
KGY: Ezekben a sportokban nem. Egyszer szertornában igen, mert abban ügyetlen voltam.
MN: A család tele van zenészekkel. Van-e még házi muzsikálás velük vagy a barátokkal?
KGY: Van, velük is, barátokkal is. Az orvosokból álló Semmelweis kvartettbe is szoktak hívni.
MN: Önt hányszor tévesztették össze az író Konrád Györggyel? Kapott neki szóló leveleket?
KGY: Legutóbb, amikor egy kitüntetésemről értesítettek, az ügyintézőnő megkérdezte, hogy mit írok mostanában… Sokáig kaptam az író Konrád György leveleit. Amikor egyszer elvittem neki egy paksamétát, kértem tőle egy példányt az akkor megjelent könyvéből, A látogatóból. Azóta is kapom…
MN: Mondja, miért van ennyi muzsikusvicc éppen a brácsásokról?
KGY: Nem tudom, de az én viccgyűjteményemben is nyolcvan százalék róluk szól. Jézus találkozik egy vak emberrel, ráteszi a kezét: „Fiam, láss!” Az ember lát. Találkozik egy bénával, ráteszi a kezét: „Fiam, járj!” Az ember járni kezd. Találkozik valakivel, aki az út szélén ül és sír. „Fiam, mért sírsz?” „Mert brácsás vagyok!” Jézus leül mellé, és ő is sírva fakad…
