„Miért éltél? Miért szenvedtél? Ez mind csak egy nagy, rettenetes tréfa? – Válaszolnunk kell ezekre a kérdésekre, ha tovább kell élnünk – sőt akkor is, ha meg kell halnunk! Akinek az életében egyszer elhangzott ez a szólítás, annak választ kell adnia; és ez az a válasz, amelyet az utolsó tételben fogalmazok meg. A második és harmadik tétel közjáték; a második tétel egy emlék! Napfényes pillanat a hős életéből, tiszta és zavartalan.” Egy bizalmas levelében így adta meg II. szimfóniájának programját Gustav Mahler, ám a Feltámadás melléknevű kompozícióban, amely az 1880-as és 1890-es évek fordulóján, tehát részben Budapesten keletkezett, elsőre korántsem ismerte fel mindenki az esztétikai és egzisztenciális jelentékenységet. Hiszen amikor e szimfóniát, helyesebben annak első három tételét Mahler a Berlini Filharmonikusokkal bemutatta, az 1895 tavaszán megrendezett koncert ilyen felhördülésre késztette a kor egyik tekintélyes és antiszemitának sem utolsó zenekritikusát: „a Hans von Bülow által felszentelt oltárt [azaz a Berlini Filharmonikusok intézményét] most törpék gyalázták meg”. Pár hónappal később aztán ugyanott és ugyanazok immár a teljes, öttételes formájában adták elő a Feltámadást, amelynek Ősvilágosság című negyedik tételében azóta is ily életismerő sorokat énekelhet a mindenkori alt-mezzo szólista: „Ínség az ember sorsa. / Az embersors gyötrelem…”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
