Van rá egy karton söröm, hogy az oregoni Portlandből származó stonerfenegyerekekre, a Red Fangre nem is igazán a zene, hanem a minimál, mégis hihetetlenül ötletes és vicces videoklipjeik miatt figyelt fel a szélesebb közönség. Ahogy a Prehistoric Dog videójában sörösdobozból hajtogatott páncélba bújva összeakasztják a bajuszt a helyi kardos-pajzsos hagyományőrzőkkel, eljátszva a Gyaloggaloppból ismert Fekete Lovag legendáját, azt nem lehetett nem megnézni újra meg újra csakúgy, mint a Wiresét, amiben öreg autóval törnek-zúznak szét mindent a lezárt kifutópályán. A Dürer kertes koncertet tán ezek miatt is kellett végül áttenni a nagyterembe.
A klassz videók viszont mégsem jelentenek aranytéglákkal kikövezett utat az üdvösséghez: ahhoz bizony jó zene is kell, és a Red Fang ebben is maximálisan teljesít. A tavalyi kettes lemez, a Murder The Mountains faltól falig hibátlan, és pontosan ugyanennyire volt kiváló ez a koncert is. Az oregoni négyes olyan hetvenperces műsort játszott a két lemez legjobbjaiból, hogy a néhány hónapja látott Kyuss valószínűleg azonnal feloszlott volna megint, ha szembesül ezzel az intenzitással. A Red Fangben ugyan nincsenek nagy refrének, és a két éneklő tag - Bryan Giles gitáros és Aaron Beam basszusgitáros - sem különösebben nagy torok, a zene viszont csak első hallásra tűnik tufa kettőnégynek: valójában hihetetlen érzékkel és ésszel felépített, rengeteg kis finomságot tartalmazó szerzeményekről van szó - körülbelül, mintha a Helmet állna neki stonert játszani. John Sherman dobos a helmetes John Stanierhez méltóan forgatta ide-oda az ütemeket, David Sullivan gitárjából úgy jöttek ki a disszonanciába hajló bluestémák a hátborzongató, lassú Humans Remain Human Remains közben, hogy az ember azt hihette, az Unsane-es Chris Spencer állt be egy számra vendégszerepelni, a leginkább slágeres Hank Is Dead refrénje pedig napokra odaragadt a belső magnómba. Az év koncertje volt számomra, csont nélkül.
Dürer Kert, július 30.
