Lemez

Az utolsó utáni tánc

Leonard Cohen: Thanks for the dance

Zene

Sok neves zenész hagyott itt minket 2016-ban: David Bowie, Prince, George Michael… Többségük idő előtt távozott, ezért is volt megrázó a halálhírük. Leonard Cohen 82 évesen hunyt el ugyanabban az évben, mégis, az ő halála hasonlóképpen megrendítő volt, hiszen a kanadai énekes-dalszerző-költő a 2010-es évek elejétől ismét alkotóereje teljében lépett színpadra, s készített jobbnál jobb lemezeket.

Cohen gazdag zenei pályáját három részre lehet osztani. Az első körben volt a 60-as, 70-es évekbeli folkos korszaka, aztán a 80-as években jött a presszószintis kísérettel bélelt, poposabb éra, végül élete és karrierje alkonyán a minimalista megszólalás. Jó kérdés, hogy mi lett volna vele, ha nem rövidíti meg a menedzsere: Cohen azért tért vissza 2008-ban a koncertszínpadra, majd a stúdióba is, mert a pénzügyeit kezelő „jó barátja”, Kelley Lynch lényegében kisemmizte. Vitán felül csúnya dolog volt, de a rajongók titokban hálásak voltak érte, mert ha nincs az enyveskezű menedzser, akkor például a szenzációs 2009-es budapesti koncertre sem került volna sor.

Ha már visszatért a zenei életbe, Cohen új dalokat is írt, nem is akármilyeneket. A 2012-es Old Ideas remekül vette fel a fonalat nyolc év albumszünet után, de a 2014-es Popular Problems még ennél is jobban sikerült. Újabb két évet kellett várni a You Want It Darkerre, amelyről a megjelenésekor azt írtuk, hogy „ha ez az életmű záródarabja, akkor soha rosszabb búcsút, ha meg nem, akkor kíváncsian várjuk a folytatást”. Mint kiderült, nem az lett a záródarab, noha Cohen röviddel az album megjelenése után elhunyt. De maradt pár felvétel a keverőpultban, amelyeket Adam Cohen, az elhunyt művész fia fejezett be háromévi munkát követően. A vendégnévsor parádés: itt van Beck, Leslie Feist, a legendás producer Daniel Lanois, az Arcade Fire-ből ismert Richard Reed Parry, a Death Cab For Cutie szintise, Zac Rae, a National-gitáros Bryce Dessner, valamint Cohen néhány korábbi zenésztársa, így Patrick Leonard, Javier Mas, Sharon Robinson és Jennifer Warnes. Ez a névsor, valamint a dalszerzői teljesítmény a garancia rá, hogy az életmű tizenötödik, és egyben utolsó lemeze mentes legyen minden kínos görcsösségtől.

Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy Leonard Cohen inkább költő volt, mint dalszövegíró – a szűk 30 perces Thanks for the dance is nagyszerű bizonyíték erre. Már az albumot nyitó Happens to the Heart első soraiban megadja az alaphangot: „Mindig is rendesen dolgoztam, de ezt sosem hívtam művészetnek.” Amit hallunk, az tulajdonképpen nem is ének, hanem spoken word, a létező legmélyebb hangon eldörmögve. Szinte mindegyik dalban szóba jön az elmúlás – a Moving On című szerzeményt konkrétan a régi múzsa, Mari­anne Ihlen halála ihlette. Az egyik kivétel a Night of Santiago, amely valójában egy Federico García Lorca-vers adaptációja, és amelynek egy csajozós westernhős a főszereplője, a másik a keringőzős címadó dal.

A lemez második felében már végképp a higgadt komorság dominál. Az 1998-ban megírt, de csak most megzenésített The Goalban Cohen azt dörmögi, hogy „nem tudom elhagyni a házam”, a Puppetsben szóba jön a holokauszt, némi aktuálpolitikával vegyítve, a Hillsben megemlíti a gyógyszereit meg a végrendeletét, ami pedig a legutolsó dalt, a Listen to the Hummingbirdöt illeti – nos, ennél frappánsabb életműlezárás nem nagyon létezik. „Hallgasd a kolibrit, és ne engem hallgass”, így a dal, a lemez, s valószínűleg a Leonard Cohen-diszkográfia legeslegutolsó sora. Marad a csönd.

Columbia/Sony, 2019

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.