Cohen gazdag zenei pályáját három részre lehet osztani. Az első körben volt a 60-as, 70-es évekbeli folkos korszaka, aztán a 80-as években jött a presszószintis kísérettel bélelt, poposabb éra, végül élete és karrierje alkonyán a minimalista megszólalás. Jó kérdés, hogy mi lett volna vele, ha nem rövidíti meg a menedzsere: Cohen azért tért vissza 2008-ban a koncertszínpadra, majd a stúdióba is, mert a pénzügyeit kezelő „jó barátja”, Kelley Lynch lényegében kisemmizte. Vitán felül csúnya dolog volt, de a rajongók titokban hálásak voltak érte, mert ha nincs az enyveskezű menedzser, akkor például a szenzációs 2009-es budapesti koncertre sem került volna sor.
Ha már visszatért a zenei életbe, Cohen új dalokat is írt, nem is akármilyeneket. A 2012-es Old Ideas remekül vette fel a fonalat nyolc év albumszünet után, de a 2014-es Popular Problems még ennél is jobban sikerült. Újabb két évet kellett várni a You Want It Darkerre, amelyről a megjelenésekor azt írtuk, hogy „ha ez az életmű záródarabja, akkor soha rosszabb búcsút, ha meg nem, akkor kíváncsian várjuk a folytatást”. Mint kiderült, nem az lett a záródarab, noha Cohen röviddel az album megjelenése után elhunyt. De maradt pár felvétel a keverőpultban, amelyeket Adam Cohen, az elhunyt művész fia fejezett be háromévi munkát követően. A vendégnévsor parádés: itt van Beck, Leslie Feist, a legendás producer Daniel Lanois, az Arcade Fire-ből ismert Richard Reed Parry, a Death Cab For Cutie szintise, Zac Rae, a National-gitáros Bryce Dessner, valamint Cohen néhány korábbi zenésztársa, így Patrick Leonard, Javier Mas, Sharon Robinson és Jennifer Warnes. Ez a névsor, valamint a dalszerzői teljesítmény a garancia rá, hogy az életmű tizenötödik, és egyben utolsó lemeze mentes legyen minden kínos görcsösségtől.
Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy Leonard Cohen inkább költő volt, mint dalszövegíró – a szűk 30 perces Thanks for the dance is nagyszerű bizonyíték erre. Már az albumot nyitó Happens to the Heart első soraiban megadja az alaphangot: „Mindig is rendesen dolgoztam, de ezt sosem hívtam művészetnek.” Amit hallunk, az tulajdonképpen nem is ének, hanem spoken word, a létező legmélyebb hangon eldörmögve. Szinte mindegyik dalban szóba jön az elmúlás – a Moving On című szerzeményt konkrétan a régi múzsa, Marianne Ihlen halála ihlette. Az egyik kivétel a Night of Santiago, amely valójában egy Federico García Lorca-vers adaptációja, és amelynek egy csajozós westernhős a főszereplője, a másik a keringőzős címadó dal.
A lemez második felében már végképp a higgadt komorság dominál. Az 1998-ban megírt, de csak most megzenésített The Goalban Cohen azt dörmögi, hogy „nem tudom elhagyni a házam”, a Puppetsben szóba jön a holokauszt, némi aktuálpolitikával vegyítve, a Hillsben megemlíti a gyógyszereit meg a végrendeletét, ami pedig a legutolsó dalt, a Listen to the Hummingbirdöt illeti – nos, ennél frappánsabb életműlezárás nem nagyon létezik. „Hallgasd a kolibrit, és ne engem hallgass”, így a dal, a lemez, s valószínűleg a Leonard Cohen-diszkográfia legeslegutolsó sora. Marad a csönd.
Columbia/Sony, 2019
