Bő három évtizede, 1986 szilveszterén a dobos Herpai Sándor és az énekes Tzortzoglou Georgios (a továbbiakban Jorgosz) lázas felindultságból zenekart alapított. Herpai a V’Moto-Rockból lépett meg, Jorgosz pedig a Gépfolklórral nem boldogult, de annak folk-rockos szellemében csaptak a húrok közé a februártól vadul próbáló Barbaróban is. A folkot Jorgosz mellett a hegedűs Ökrös Csaba, a rockot Herpai mellett a gitáros Cziránku Sándor és a basszeres Lengyelfi Miklós nyomatta. Ökröst aztán a minden hangszeren kiváló Nikola Parov, Lengyelfit pedig Zsoldos Tamás váltotta, a folk és a rock arányának tiszteletben tartásával. Nem kellett sok, 1990-ben megjelent az első nagylemezük is, könnyűzenénk történetének egyik csúcsa, a Barbaro. Mely korong egyben a korukat jócskán megelőző produkcióknak is mintapéldánya, azok minden magasztosságával, végzetességével és időtlenségével. Én úgy vagyok vele, hogy egyre jobban tetszik, minél többet hallgatom. De most lépni kell.
Egy Barbaro-rajongó, Sántha István 1992 májusában és decemberében felvett egy-egy koncertet a Lágymányosi Művelődési Házban. Megkérte a hangmérnököt, hogy a keverőpultra csatlakoztathassa kazettás magnetofonját, és onnantól már csak arra kellett ügyelnie, hogy idejében megfordítsa a kazettát. Sántha nem vett fel mást idehaza, csak a Barbaro izgatta annyira. A görög származású Jorgosz elragadtatott énekéből már azelőtt kihallotta a sámánkultúrát, hogy aztán Burjátföldön a nyugati burjátok sámánista hitvilágának a kutatója lett. Zenei gyűjtéseiből két kazettát is megjelentetett (a Trottelnél) Sámándobok, szóljatok! címmel; és most szíve szerint melléjük biggyesztené a Barbarót harmadikként.
Ami Sántha 1992-es felvételein hallható, az éppúgy tükrözi a ’90-es Barbarót, mint azt, amivé az a második (’94-ben megjelenő) korongjával lett. Nikola Parov már nem játszott a zenekarban, így a hangszerelés frontján kissé megroggyant a folkos alap. Némi sarkítással azt mondanám, hogy immár egy kimondott rockbanda tolta azokat a „folkslágereket” is, amelyeket még a Kolinda hetvenes évekbeli lemezeiről ismerhettünk meg. Jorgosz, aki ’74-ben maga is játszott a Kolindában, nyilván mélyen azonosult ezzel a moldvai és balkáni hagyománnyal, és amivé „sámánként” formálta, az éppolyan nyerőnek bizonyult. Sólyomének, Ilju haramia, Barbár tánc, Bánat – tetszenek tudni, hogy miről beszélek.
Na de ezek ’92-ben már nem úgy szóltak, mint két évvel korábban. Több volt bennük az improvizáció, durvább a ritmus, Jorgosz is messzebbre repült, és hát ami a lényeg: ahogy Cziránku gitározott, az maga volt a megtestesült progrock. Eszem ágában sincs bárkihez mérni, de valahol Robert Fripp dimenziójában járunk. A Sámánének, a Legyen a szép mindenkié! és a Dermesztő derű a ’94-es Barbaro-album erőssége, míg az Allegro Barbaro-feldolgozás, illetve az abba olvadó Duett nem jelent meg eddig lemezen.
Kábé eddig tartott a jó hír… Na, nem időben, és végképp nem az önmegvalósítás terén – abban soha nem volt hiány. Hiány a visszhangban volt, pontosabban a méltó visszhang és siker hiánya volt az, ami a kilencvenes évek végére kikezdte a zenekart. És mintha így lett volna elrendelve a Barbaro sorsa, azután sem húzta egy albumnál tovább, hogy 2014-ben újjászerveződött, Jorgosz helyén Both Miklóssal és Barcza Gergővel.
A napokban átfutottam néhány olyan listát, amelyek „minden idők” legjobbnak tartott hazai lemezeit sorakoztatták fel. A Barbaro első lemezét egyikben sem találtam. Persze tudjuk, a divatok, a trendek, az ízlések meg az ízléstelenségek, de akkor is… Te jó ég! Miközben mennyi ócskaság! Ugyanez az album ma afféle kötelező vágya minden magára valamit is adó lemezgyűjteménynek, és 15–20 ezer forint alatt reménytelen. És világszerte hasonló mítosza van, mint a korát ugyancsak jócskán megelőző Syriusnak vagy Kolindának.
Micsoda társaság!
Akik rossz időben, rossz helyen…
Kell ennél több, hogy most legalább az Ilju haramiának örüljünk? Háromszáz példány. Tessék mondani, ugye nem kell már megint attól tartanom…?
Kept Alive Records, 2019
