Salif Keita: Ez ugyanannak a lemeznek az afrikai kiadása, és csak a címében különbözik. Ezt használjuk arra, hogy ha turnén vagyunk, legyen mit dedikálnunk.
MN: Nem arról van szó, hogy a keverésében jobban előtérbe kerültek az afrikai hangszerek?
SK: Nem, ugyanaz.
MN: Jellemző az afrikai muzsikusokra, hogy más hangzással, más keveréssel készítenek lemezt az európai, illetve az afrikai piacra. Ön mit gondol erről a gyakorlatról? Szokott élni vele?
SK: Én még soha, de az tény, hogy az afrikai zenészek nem nagyon lelkesednek az európai hangzásért.
MN: Ezt a Papa című albumot az édesapjának a halála ihlette. Akiről azt tudjuk, hogy száműzte önt a családból, amiért nemesi származása ellenére énekes akart lenni. A későbbiekben hogyan alakult a kapcsolatuk?
SK: Ez a konfliktus hat évig tartott. Afrikában az az uralkodó nézet, hogy a zenének nincs jövője, nem lehet belőle megélni, így aztán a szülők mindent megtesznek, hogy meggátolják gyermekeik zenei pályafutásának kibontakozását. A hat év elteltével aztán rendeződött a viszonyunk, sőt az édesapám lett a legjobb barátom. Soha nem lesz még egy olyan jó barátom, mint amilyen ő volt.
MN: Egyébként mennyire számított forradalmi tettnek a hetvenes évek Malijában, hogy egy nemes énekesként akar dolgozni, élni?
SK: Nekem nem volt más választásom, ha nem a zenéből, akkor csak lopásból tarthattam volna el magam. A kasztrendszer törvényei szerint persze nem lehettem volna zenész, de én azért születtem, hogy zavart keltsek. Mindkét szülőm fekete volt, én mégis fehér lettem, nem szabadott zenélni, mégis zenéltem. A hagyományokat tisztelni kell, de csak azokat, amelyek nem gátolják a társadalmi fejlődést.
MN: Én egyre inkább azt tapasztalom, hogy az afrikai fiatalság mindent megtesz, hogy felrúgja a kasztrendszer kereteit.
SK: Ez szerencsére valóban így van; képzelje csak el, hogy mennyi tehetséget veszítenénk el különben.
MN: Tudjuk önről, hogy támogat egy alapítványt az albínók segítésére.
SK: Ezeknek az embereknek könnyíteni kell a sorsán. A látási gondjaik megnehezítik a tanulmányaikat, és ötvenéves korukra a legtöbben bőrrákot kapnak. A társadalom ugyanakkor kiveti őket magából, még ma is hallani albínókról, akiket feláldoznak.
MN: Önről pedig azt hallani, hogy száműzte a törzse, attól tartva, hogy egy albínó természeti csapást hozhat rájuk.
SK: Ez nem igaz. Az apámnak persze okozott egy kis fejfájást, nem értette, hogyan történhetett ilyen, aztán megmagyarázták neki, hogy nem ez az első eset.
MN: A hetvenes évek végén komoly sikere volt az Ambassadeursszal Maliban és az Elefántcsontparton. Miért hagyta el ennek ellenére Afrikát; miért települt Párizsba?
SK: Egyrészt azért, mert Afrikában a zene nem számított komoly foglalkozásnak. Másrészt meg nagyon érdekelt az Afrikán túli kultúra, és nagyon izgatott, hogy be tudom-e építeni a sajátomba.
MN: Nagyjából ugyanabban az időben érkezett Párizsba Mory Kante is, aki egykor riválisa volt Bamakóban. Párizsban hogyan alakult a kapcsolatuk?
SK: Sosem voltunk riválisok. Nem is értem, hogy jön ez ide.
MN: Azt olvasni, azért állt át a Rail Bandből az Ambassadeursba 1972-ben, mert egy utazása során Mory Kante kifúrta.
SK: Szó sincs róla. Azért mentem át az Ambassadeursba, mert nagyon tetszett, hogy nemcsak tradicionális afrikai zenét játszik, hanem popot, salsát, dzsesszt, sőt még klasszikusokat is, és meg akartam ismerni ezeket a dolgokat.
MN: Azokon az európai kiadású albumokon, amelyek megismertették a nevét a világgal, számos amerikai zenész is közreműködött. Miért kereste a társaságukat?
SK: Az amerikai zenészeknek nagyon nagy szívük van, és bennük is megvan a nyitottság más zenék felé.
MN: A Sosie című albuma kissé kilóg a sorból: francia sanzonokat ültetett át afrikai hangvételre. Ezeknek a sanzonoknak mekkora szerepük van az ön hagyományai között?
SK: Nekem ez nem hagyomány, hanem zene. De elsősorban a szövegük miatt nyúltam hozzájuk, azok éppoly elragadók, mint az énekesek, akik eredetileg énekelték őket.
MN: Hogyan osztja be az életét: mennyi időt tölt Európában, illetve Afrikában?
SK: Jövök-megyek, felváltva a két földrész között.
MN: Azt én pontosan tudom, hogy túlnyomórészt maga írja a számait, mégis hadd kérdezzem meg végül: Mali vagy a saját zenéjét játssza?
SK: Ez az én zeném.
Marton László Távolódó
(Köszönet Ádám Anikónak a tolmácsolásért.)
