Magyar Narancs: Nemcsak tanúja, de lelkes résztvevője is volt annak a tabudöntögető korszaknak, amit ma előszeretettel hívnak Swinging Sixtiesnek. Mire emlékszik a legszívesebben ezekből a felszabadult, vad évekből?
Jane Birkin: A Swinging Sixties nekem London és a King's Road, amit akkoriban szinte elleptek a miniszoknyás csajok. Vékonykák és nagydarabok, csórók és pénzesek, nem számított, mind úgy hordták a minit, mintha csak egy megnyújtott póló lenne. Öt fontba volt a szerelés. És persze Párizs meg az utolsó Rothschild-bál a Château de Ferriéres-ben. A híres Proust-bál, ahol Serge meg én Saint Laurent külön erre az alkalomra készített estélyi ruhakölteményeiben jelentünk meg, ahogy azt Cecil Beaton fotója is megörökítette.
| ||
MN: Amikor Gainsbourg felkérte, hogy vegyék fel együtt a Je t'aime-et, tisztában volt vele, hogy Gainsbourg eredetileg korábbi barátnőjének, Brigitte Bardot-nak írta a számot?
JB: Hogyne tudtam volna! Az első dolga volt Serge-nek, hogy lejátssza nekem Bardot felvételét.
MN: Bardot-val később játszott is együtt a Don Juan avagy: Don Juan, ha nő lett volna című filmben.
JB: Volt egy közös ágyjelenetünk, és mivel nem nagyon tudtuk, mitévők legyünk, Brigitte azt javasolta, kezdjük el énekelni a Je t'aime-et. Én inkább a My Bonny Lies Over the Oceant javasoltam. Brigitte bűbájos teremtés volt, kenyérre lehetett volna kenni. Megkértem, fonjuk össze a lábainkat, hogy úgy tűnjön, mintha az ő világszép lábai az enyémek lennének. Emlékszem, megdicsértem az orrát, mire ő az enyémet. Majd azért hozzátette, hogy az övé talán egy kicsit szebb. Tényleg csodásan festett, és ha látta volna hajnali hatkor smink nélkül! Valódi szépség, ráadásul még kedves is. Teljes mértékben igazat adtam Serge-nek.
| ||
MN: A Je t'aime legendájának része, hogy a Vatikán lapja hevesen kikelt a szám ellen. Gainsbourg erre azt felelte, hogy a pápa az önök legsikeresebb PR-osa. A vatikáni kiátkozás mennyit dobott a dal népszerűségén?
JB: Frappáns megjegyzés volt, és mint Serge többi frappáns megjegyzése, ez is a fején találta a szöget. A hír futótűzként terjedt Dél-Amerika-szerte is, ahová csak az újság eljutott. Mindenki akart magának egy titkos példányt, az emberek Maria Callas-lemezborítókba rejtve csempészték át a lemezt a határon.
MN: Volt olyan kritikus, aki nem átallotta a kor híres soft-core szexfilmjéhez, az Emmanuelle-hez hasonlítani a duettjüket. A Je t'aime az Emmanuelle vazelinnel összekent popzenei megfelelője - ezek voltak az ítész szavai. Igazat ad a kritikusnak?
JB: Ha az illetőt kellemesen felizgatta az Emmanuelle, akkor persze. Serge azonban nem jött izgalomba az Emmanuelle-től; túlságosan is szépelgőnek találta a filmet, nem is vállalta el a zenéjét. Aztán amikor a film akkora siker lett, már nem voltak ilyen fenntartásai, és a Goodbye Emmanuelle-nek és a Madame Claude-nek (az Emmanuelle rendezőjének későbbi filmje - K. G.) is ő írta a zenéjét.
MN: Gainsbourg B oldala vagyok - mondta saját magáról. Volt ebben némi önkritika, netán keserűség?
JB: Semmi ilyesmi. Szívből jövő megjegyzés volt, és pontosan kifejezi a kettőnk közti szimbiózist. Serge a feminin, a törékeny oldalát kínálta fel számomra a nekem írt számokban. Ha úgy tetszik, ez volt az ő B oldala, és gyakran ezekben a dalokban mutatkozott meg az igazi Serge. Nagyon értett hozzá, hogyan kell a sebeket drágakövekké változtatni - miután elhagytam, sok ilyen drágakövet ajándékozott nekem a dalaival.
| ||
MN: Miután szakítottak, Gainsbourg megírta önnek a Baby Alone in Babylone című albumot. A szakítás mennyiben nehezítette meg az együttműködést?
JB: Érzelmileg persze megviselt, hiszen az ő csodálatos szavait énekeltem, s mindegyik a szakításról szólt. Miközben én a fájdalmáról énekeltem, ő ott állt a stúdió üvegablaka mögött, és sírt. De az is hozzátartozik a történethez, hogy ez lett a legtökéletesebb lemezem, amire méltán büszkék lehettünk. Persze az öröm csak később jött.
MN: Mi volt a legmerészebb művészi projekt, amibe Gainsbourg belevitte?
JB: A Je t'aime moi non plus című filmje (Gainsbourg 1976-os első rendezése - K. G.) Joe Dallesandro és az én főszereplésemmel. A jobbos kritikusok teljes erővel nekiestek a filmnek, de Truffaut kiállt mellettünk, s mára kultfilm lett belőle még Japánban is. Ez Serge legkultabb filmje. Jól öregedett, s mint minden, ami Serge kezei közül került ki, ez is 20 évvel megelőzte a korát.
| ||
MN: A hivatalos emlékezet hogyan őrzi Gainsbourg munkásságát?
JB: Apollinaire-rel és Baudelaire-rel emlegetik együtt. Kérdezzen csak meg bárkit, francia írót, politikust, színészt vagy sportolót, s látni fogja, hogy Serge a legnagyobb tiszteletnek örvendő költő Franciaországban. Az Histoire de Melody Nelson albumot a remekművek között tartják számon. A dalszövegei pedig iskolai tananyagok.
MN: 2010-ben játékfilm is készült (Gainsbourg [vie héroique] címmel) Gainsbourg életéről. Mi a véleménye róla?
JB: Pont az hiányzott a filmből, ami Serge-t olyannyira szórakoztatóvá tudta tenni. A tetejében tele van pontatlanságokkal: érthetetlen, hogyan kerültek például revolverek a gyerekek szobájába. Megkértem a rendezőt (Joann Sfar - neves képregényszerző és animációs filmes - K. G.), hogy változtassa meg a címet - most valami olyasmi szerepel az elején, hogy a történet a rendező fantáziájának a szülötte. De semmi közöm a produkcióhoz, amitől persze Sfar semmivel sem lesz kevésbé nagyszerű rajzoló, és a Serge-t játszó színész sem lesz kevésbé tehetséges színész. De talán jobb lett volna, ha a rendező rajzfilmen viszi vászonra Serge életét.
| ||
MN: Közös gyermekük, Charlotte Gainsbourg már gyerekfejjel részt vett a papa projektjeiben: tízes évei elején járt, amikor megjelent a Lemon Incest című duettjük, és nem volt sokkal több, amikor bemutatták a Charlotte For Ever című filmet - mindkettőben apa-lány párosként léptek fel, és mindkettő szép botrányt kavart az apa-lány viszony meglehetősen kétértelmű ábrázolásával. Nem féltette a lányát?
JB: Nem, mert jól ismertem Serge-t ahhoz, hogy tudjam, sosem tenne semmi olyat, amivel ártana Charlotte-nak. Később azonban már ő is úgy vélekedett a filmről, hogy hiba volt saját magára osztania az apa szerepét. Amikor Charlotte 12 éves volt, én voltam az, aki azt akarta, hogy a kamerák elé álljon: egy Deneuve-filmről volt szó (Az élet megy tovább - K. G.), és meg is kapta benne a szerepet. Nem akartam, hogy a Lemon Incest után úgy tekintsék, mint a papa kicsi lányát. Azt akartam, hogy a saját jogán, színésznőként ismerjék el. 14 éves volt, amikor Claude Miller A csitri című filmjéért elnyerte a francia Oscart, a César-díjat. Úgyhogy mire a Charlotte For Evert bemutatták, már nem ő volt a mi kicsi lányunk, hanem mi lettünk Charlotte Gainsbourg szülei.
Jane Birkin január 22-én, vasárnap lép fel Budapesten.
