A legendás budapesti Queen-koncertről készült film újbóli premierjén nyugtáztam, hogy igazából semmi bajom a stadionrockkal, ha jól művelik, márpedig a Queen jól művelte, sőt igencsak magasra emelte a lécet. A Killersnek is hasonló ambíciói voltak, és nagyjából el is jutottak ebbe a ligába, be a nagyméretű arénákba, de úgy, hogy sem előadói (lásd a múlt havi szigetes koncertet), sem dalszerzői szempontból nem sikerül izgalmasat produkálniuk - legalábbis már jó ideje.
Pedig a Hot Fuss remek felütés volt 2004-ben, azóta viszont folyamatosan gyengül a színvonal. Ha a debüt volt a new wave-lemez, akkor a két évvel későbbi Sam's Town az americana-, a 2008-as Day & Age pedig némi túlzással a szintipopalbum. Aztán jött egy jó nagy pihenő, a tagok szólóprojektekbe kezdtek, de persze ismét egymásra találtak, bár az elején az ő szavaikkal élve egy hétig csak egymást bámulták a stúdióban. A végeredményben, a Battle Bornban benne van egy kicsit mindegyik eddigi album, és persze az a törekvés, hogy ők legyenek az új U2 - a baj csak az, hogy Brandon Flowersék a U2 legunalmasabb, 2000-es évekbeli hangulatát próbálják meg visszaadni. Néhány számcímet és verssort szinte egyenesen tőlük emeltek át, és ennek a lemeznek az öt producere közül Daniel Lanois és Steve Lillywhite is szinte állandó U2-közreműködőnek számít (a másik három sem kis név, de Brendan O'Brien, Stuart Price és Damian Taylor sem nagyon tudja menteni a menthetőt).
A gyakran az AOR territóriumára is áttévedő Battle Born dalairól nehéz bármit mondani, annyira nem hagynak nyomot az emberben. De ha kell, hát leírható, hogy az újromantikus Flesh And Bone sorai megidézik a Prometheus filmet, a Runaways bombasztikusan próbál barátkozni a középhullámú rádióadókkal, a Here With Me-n a travises Fran Healy sem tud segíteni, a Rising Tide-ba hatásügyileg visszatér a Sam's Townon komoly nyomot hagyó Bruce Springsteen, a szokás szerint a sivatagra meg Las Vegasra reflektáló Heart Of A Girlt akár a U2 is játszhatná, a From Here On Outban pedig a George Harrison-os gitár mellé ELO-vokálokat és Tom Petty-alapokat kapunk (és így már majdnem meg is van a Traveling Wilburys!). A Killers kicsit olyan, mint az a csaj, akivel az elején tök jó volt, de aztán egyre unalmasabb lett vele az együttlét. A Battle Born dalai rémesen semmitmondóak, de úgy, hogy amúgy egyáltalán nem rosszak: valami ilyesmi lehet a középszerűség definíciója.
Island/Universal, 2012
