Az xx adta az idei Sziget egyik legjobb koncertjét, és el is játszott hat dalt az akkor még megjelenés előtt álló második lemezéről, amely épp a brit albumlista első helyén áll. A viszonylag hosszúra nyúlt, hároméves albumszünet alatt az xx trióvá zsugorodott, hülyére turnézta magát, pihent egy nagyot, közben sokat járt klubokba, és aztán végre elkészítette a hagyományosan nehéz második lemezt. A Coexist a tagok szerint a tánczenék bűvöletében fogant, de azért hasonló dózist kapunk, mint a debütön, csak egy picivel több az elektronika, és Jamie Smith (interjúnk vele itt található) remixelős, dj-zős kalandjai is kicsit itthagyták a nyomukat. Mellette Romy Madley Croft és Oliver Sim a megszokott módon énekelget egymásnak, hol külön, hol egyszerre, hol egymásnak válaszolgatva, és most már tényleg nehéz lenne elképzelni mellettük egy negyedik tagot.
Ezúttal nincsenek olyan egyértelműnek tűnő slágerek, mint a VCR vagy a Crystalized, és a három évvel ezelőtti Intróhoz képest a Coexistet nyitó Angels is visszafogottabb kezdet, melyben konkrétan magával a basszusgitárral énekel duettet Madley Croft. A klubozás olyan dalokból hallatszik ki, mint az xx-hez képest szokatlanul pörgős Fiction, a szakított szerelmesek véletlen összefutásáról mesélő Sunset, a calypsós steel drum hangokat idevarázsoló Reunion vagy a Try, amelyet egész biztosan valamilyen R&B sláger ihlethetett. A többi dal hozza a szokásos intim hangulatot, amiben a három tag hangja és hangszerei mellett ott van még egy nagyon fontos összetevő: a csend. Kevés zenekar tudja olyan jól használni a csendet, mint az xx, és éppen ezért ezeket az elvágyódó, a szerelem útvesztőit kutató dalokat semmiképp nem a reggeli BKV-zás közben ajánlott hallgatni. A Coexist jó kis második lemez, majdnem olyan jó, mint az első, a záró Our Songban elhangzó sorokért ("A falakon, amik mögött én elbújok, te csak átmész) pedig külön pont jár.
Young Turks / Neon Music, 2012
