Minek tagadnánk, Bernstein szimfóniái már a karmester-zeneszerző életében is igencsak vegyes megítélés alá estek, s ez a helyzet érdemben az 1990 óta eltelt majd’ három évtized során sem változott. Az idei születési centenárium mindenesetre elhozta a lehetőségét annak, hogy újragondoljuk mindazt, amit e három szimfóniáról gondolunk. A retorikusnak, bombasztikusnak, sőt idényjellegűnek és hatásvadásznak is bélyegzett művek most egészen reprezentatív módon juthatnak elénk, és ez a jelző korántsem csupán a lemezkiadvány kiállítására vonatkozik. Hanem elsősorban a vezénylő Antonio Pappano személyére, hiszen az ővezénylése rendszerint a Covent Garden zenekari árkától távol is színi hatásokra törekszik, s ez a teatralitás iránti érzék jól szolgálja Bernstein szimfóniáinak ügyét. Így még a legnehezebb, már-már reménytelen esetnek tűnő 3. (Kaddish) szimfónia is sokat köszönhet Pappano és olasz együttesei, a Santa Cecilia Akadémia ének- és zenekara őszinte színpadiasságának, amely oly szemérmetlenül játssza ki a mű visszatérő slágerdallamát. Bernstein hupililás pátoszú prózai szövegét persze ők sem menthetik, ám az figyelemre méltó, hogy a narrátorként közreműködő, rég visszavonult Josephine Barstow ebben a szerepében jóval meggyőzőbbnek bizonyul, mint amikor hajdan Karajan utolsó operalemezén Amelia szólamát énekelte Az álarcosbálban. Két meghallgatás után a legsikerültebbnek a The Age of Anxiety alcímű 2. szimfónia vélhető: szöveg híján a szónokiasság kötelme itt Pappano zenekarának, s még inkább a zongorista Beatrice Ranának jut, aki perfekt módon teljesíti szellemes, helyenként ütőhangszeres jellegű magánszólamát. S helybőség okán odakerült a második lemez végére még az 1949-es Prelude, Fugue & Riffs is: fiatalos őrület jazzegyüttesre és szólóklarinétra – az igazi Bernstein, némi Gershwin-beütéssel!
Warner Classics (2 CD), 2018
