A mindössze egy tisztességes gitárriff és egy fülbecsapott refrén köré felhúzott, hagyományos rockzenéről manapság csak végletekben szokás beszélni: vagy temetik, vagy rögtön a megváltóját várják, pedig az a helyzet, hogy a műfaj köszöni, megvan, csak épp kevesebbet jut stadionszínpadok közelébe. Ahogy azt a Black Stone Cherry példája is mutatja, a közönség visszacsábításához jelenleg nem újítókra, hanem tehetséges dalszerzőkre van szükség, akikből tucatszámra gördülnek az olyan modern és jó ízlésű rockslágerek, mint a Hell & High Water, a Such a Shame, vagy épp a 2014 rockriffjét felvonultató Me and Mary Jane. Ez a négy fiatal Kentuckyból hiába folyamodott első – és telt házas – magyarországi koncertjén olyan trükkökhöz, mint a basszusgitárszóló vagy épp a bluesos improvizációnak teret adó Willie Dixon-feldolgozás (Built for Comfort), elsősorban nem kiugró hangszerkezelési tehetségét bizonyította (bár gyanús, hogy a dobos John Fred Youngban John Bonham szelleme veszett el), hanem azt, hogy lazán és a legnagyobbakhoz mérhető gördülékenységgel beszéli a rockzene nyelvét. Ennyi pofátlanul fogósra írt számmal kevés fiatal rockbanda büszkélkedhet, és az is beszédes, hogy a koncert egyetlen negatívuma a mindössze 75 perces játékidő volt. A zenekar jelenleg fesztiválturnén van, és a programon nálunk sem variáltak, ám ez azt jelentette, hogy a lendületet meg a hangerőt is nagyszínpadra kalibrálták. A szokásos koncertdramaturgia elnyújtott orgazmusa (erős kezdés, pihentető alibizés, majd lényeg a ráadásban) helyett korai magömlésre játszottak, és mindjárt a nyitányban eltüzelték a legnagyobb slágereiket, hogy aztán a hangulatot végig sikerrel tartsák plafonközelben. A Black Stone Cherry nem csinált semmi különöset, csak úgy játszotta a rock and rollt, ahogy azt 2015-ben kéne, és ezzel bizonyította: egy dögös rockkoncertnél még ma is nehéz jobb nyáresti kikapcsolódást találni.
A38 hajó, augusztus 10.
