Még csak hétfő, de már biztos: a hét legjobb Queen-koncertjét Robbie Williams adta – aki úgy őrzi Freddy Mercury és a Bohemian Rhapsody emlékét, mint RW, az hetijegyet érdemel a világ bármely Queen-múzeumába. Míg a sztár menedzsmentje azzal volt elfoglalva, hogy kordában tartsa a fotósokat, nehogy előnytelen felvétel készüljön a varrás mentén kissé repedező sztárról, addig a közönség soraiban valaki – feltehetően jóindulatú rajongásból és nem a nem túl hízelgő kontraszt kedvéért – egy életnagyságúnak tűnő papír-Williamst tartott a magasba tüntetőleg. Robbie papírmasé mását jó húsz kiló és több száz méter választotta el a nagyszínpadon mozgó alaktól, aki olyan magabiztosan adta elő a legnépboldogítóbb Robbie Williams-slágereket, olyan könnyedséggel hozta játékba mikrofonját, más testrészeit, táncosait-zenészeit és persze kedves közönségét, hogy a nagyon elöl kezdődő nagyon hátsó traktusokban is mindenki megbizonyosodhatott róla: valóban ő az, a mi Robbie-nk, és nem egy ügyes imitátor. Aki ugyanebben az időben, de egy másik városban csápolt a Let Me Entertain You-ra, a Rock DJ-re, netán a The Road to Mandalay-re vagy Krisztinára, akit a közönség erre rendszeresített soraiból emelt magához a sztár a She’s the One obligát sorai során, annak, sajnos, rossz híreink vannak. Rossz hírrel ellenben a szigetes koncert alig-alig szolgált, a panelek – Robbie kikacsint, Robbie a néphez szól, Robbie kijelenti, hogy a seggünk (a népé) az övé, és mutatja, hogy az ő segge meg a miénk (a népé) – üzembiztosan működtek, a spontán gesztusok megnyugtatóan megtervezettnek, a megtervezettek meg spontánnak tűntek, de elég a műfajidegen okoskodásból. A művész alsógatyájára hímzett címerállat talán egy számmal előbb került közszemlére Budapesten, mint Bulgáriában vagy két számmal később, mint Barcelonában – a változtatás jogát a legnagyobb művészek is fenntartják.
Sziget, Nagyszínpad, augusztus 10.
