Jobb csak élvezni, mint írni róla; jobb lenne csinálni, mint csupán hallgatni; s a legeslegjobb lenne újra húszévesnek lenni – a zenekritika és az élet e három banális, ám megdönthetetlen igazságát lehetett megtapasztalni augusztus első hétvégéjén Tokajban, ahol 33 ország 180 fiatal zenésze és énekese gyűlt össze, hogy közös kurzusokon fejlessze tudását, s hogy örömzenéljen: magának, egymásnak, s persze végső soron nekünk, a közönségnek. A tizenkettedik esztendejénél járó Crescendo Nyári Akadémia a tavalyi nyár után ismét Tokajban ütött tanyát, s az ismeretlen borivó (emléktáblája helyben) hegyaljai városkája két hétre újra megtelt karszalagos-nyakbavalós tizen- és huszonévesekkel, mely tény talán már önmagában is elegendő lenne a helyi közhangulat érdemi javulásához.
Lelki elmélyülés és közös muzsikálás. A Crescendo közösségi élményét e két fő összetevő alkotja, ám amíg a kontemplációs tevékenységről a külső szemlélő legfeljebb homályos képzetekkel bírhat, addig az akadémiát lezáró koncertek reprezentatív mintát kínáltak a résztvevők zenei együttműködéséről. Az Operajelenetek elnevezésű program például a különösen népes ének tanszak műhelymunkájának eredményét tárta a közönség elé Tokaj meglepően nívós, sőt gusztusos színháztermében, a Paulay Ede Színházban. A szintkülönbségek – úgy a hangi alapadottságok, mint a kiműveltség terén – igencsak jelentősek voltak, ám ami egy zeneakadémiai operavizsgán zavaróan hatna, az itt erősen másodlagossá vált az együttjátszás felszabadult öröméhez képest. S mert a rendezők (Tarjányi Tamás, Tarjányi Eszter és Mátrai Diána Eszter) a közönség számára is szórakoztató ötletekkel töltötték fel a bő harminc operarészletet sorjáztató produkciót, így a belső utalásokat és a kamaszhumor pillanatait is empatikusan lehetett fogadni. A soknemzetiségű csapat által székekből felépített Bábel tornya, a színpadot felsöprő takarítónő mobilozása (Menotti: A telefon), vagy épp az akadémiai létre ráúsztatott Varázsfuvola-jelenetek bájossága és a szereplők játékkészsége olykor egészen átütőnek bizonyult.
S mindeközben persze minőségi énekesi teljesítmények is elénk kerültek: hol egy ígéretes Fiordiligi (a pár éve egy horvát popsztár-tehetségkutatón feltűnt Aleksandra Bilanovic), hol egy reményteljes Norma (Bata Réka Dorka), hol meg egy komplett Bohémélet-kvartett. S még a zongoránál is feltűnt egy remek kísérő, a Così fan tutte, a Don Giovanni és a Norma részleteit érzéki szépséggel megszólaltató Tóth Sámuel személyében.
Az utolsó napon azután két monstre gálakoncerten vonultak előbb a színház, majd a zsinagóga közönsége elé a kurzusok legtehetségesebbjei. A programokon, ahol még Beethoven Sorsszimfóniája is csupán egy (záró) tétel volt a hosszú sorban, újra nyilvánvalóvá váltak az ilyenkor törvény- és értelemszerű szintkülönbségek, azonban a hangzó összbenyomás egészen kedvezőnek bizonyult. A már az előző napi Bohémélet-részletben is meggyőző belorusz tenor, Viktor Mendelev ezúttal a Pikk dáma egy részletével jegyeztette meg magát velünk, de ugyanígy tett egy kamasz nagybőgős, a 16 éves Mohácsi Vilmos meg a Hidas Frigyes Oboaversenyéből játszó Mohai Zsófia is. A bőség zavara, melyet e két koncert kiadósnál is kiadósabb programja és a pódiumra vonuló, olykor egészen hamvas tehetségek sora keltett, persze nem a csömör, inkább a derűvel elegy irigység felé terelte érzéseinket. Merthogy ezt tényleg sokkal jobb lenne tettleg művelni, mint csupán közönségként hallgatni. No és egy időgép is elkélne.
Tokaj, augusztus 1–2.
