Itt vannak a romantikus szaxofonfutamok a Szerelemhajó valamelyik epizódjából, a hónaljig húzott basszusgitárból előcsalt, lépegetős vagy slapping technikával irányított, érzékien búgó betétek, a Phil Collins legcsillogóbb napjait idéző, obszcénül műanyag dobpuffanások, és persze nem hiányozhatnak az igényes, maximálisan gondolattalan gitárkarcolatok sem. Mindez kap némi 93 körüli hiphopot, kortárs rnb-t és rengeteg Prince-utalást, de szó sincs arról, hogy Hynes mintegy menteni kívánná ezekkel a giccsesebben vibráló részeket. A Cupid Deluxe szerzője nem használ iróniát, nem tart távolságot, és bár zenéje óhatatlanul nosztalgikus, nem épít igazából a múltba vágyásra sem. A trükk az, hogy nincs semmi trükk: a sajátosan rózsaszínes kulisszák előtt az év legegyenesebb, legcsupaszabb, sajgó szívű, reménytelenül vágyakozó slágerei bontakoznak ki hol a főhős, hol számos vendégénekes cukorüveg-törékenységű dallamaira építve. 25 éve ezek a szokatlanul nagyszerű dalok sokmilliós eladást hoztak volna Hynesnak, most örülhet, ha néhány tízezren meghallgatják albumát - ennél aztán nem is kell több ahhoz, hogy minden rendes zenesznob fürdőzzön a boldogságban.
Domino/Neon Music, 2013