A plakáton egymásnak feszülő két bokszkesztyűs Robbie Williams láttán (ez van a lemezborítón is) még gondolhattunk arra, hogy a teljesen érdektelen lemez 16 új dalának „küzdelmét” láthatjuk a régi slágerekkel, ami még úgy is érdekes meccsnek tűnt, hogy a végeredmény előre borítékolható, hiszen ki a fene kíváncsi a 2016-os számaira?
Nagyjából negyedóra alatt derült ki, hogy a Fradi-pályán összegyűlt mintegy 25 ezer nézőhöz hasonlóan Robbie Williams sem gondolja komolyan az új lemezét, és a The Heavy Entertainment Show album promóciója helyett egy olyan régi vágású heavy entertainment show-ra számíthatunk, amelynek az alapvetéseit valamikor a 20. század elején vésték kőbe mindenféle mutatványosok, és az eltelt száz évben sem változott. Ez lényegében azt jelenti, hogy ha lenyűgöző a színpadi technika, a látvány és a hangzás, ha hibátlanul teljesít a kisegítő „személyzet” (jelen esetben a zenészek és a táncosok), tehát a szemfényvesztés kulisszái tökéletesen működnek, akkor a húzónév szinte bármit csinálhat, a siker garantált.
És Robbie Williams tényleg mindent csinálhatott, jól jött ki belőle. Az új lemezről mindössze három számot adott elő, volt néhány feldolgozás (sokkal diszkrétebben, mint két éve a Szigeten), különben a szokásos slágerparádé ment, természetesen nem maradhatott ki a Come Undone, a Kids, a Feel, a Millennium, a Rock DJ vagy éppen az Angel sem. Így aztán mindenki azt kapta, amire számított, és nem számított Robbie súlyfeleslege, nem számított, hogy vokalistái simán leénekelik, s az sem, hogy gyanúsan sokszor adja elő ülve a számait. De ne legyünk igazságtalanok! Hogy ezzel simán meg lehet venni tízezreket, az azért mégsem csak a perfekt háttérmunkások áldozatos munkájának, a tűzijátéknak meg a lézershow-nak volt köszönhető. Legalább ennyit tett a „műélvezethez” az a kétségtelen tény, hogy Williams – aki 16 éves kora óta áll a rivaldafényben, előbb lett világsztár, mint felnőtt – akkor is a megtestesült entertainment, ha éppen nincs kirobbanó formában. Lehet, hogy 15 éve nem állt elő jelentős újdonsággal, viszont a fellépése, a gesztusai és nem utolsósorban az öniróniára épülő humora nem tűnik mesterkéltnek, noha valószínűleg az volt már a fénykorában, az 1990-es évek végén is. A nagy kérdés csupán annyi: ha már most, 43 évesen kizárólag idézőjelekbe zárva tekint eddigi munkásságára, hogyan képzeli el a folytatást?
Groupama Aréna, augusztus 23.
