Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. március 3-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
Magyar Narancs: Mediterrán és afrikai, kelta és keleti, középkori és reneszánsz hatások egyaránt átszövik a Dead Can Dance zenéjét. Netán magyar zenék is hatottak rátok?
Brendan Perry: Hogyne. Volt egy magyar barátom, László, aki havonta küldött nekem kazettákat, többségében magyar népzenét, Muzsikást, Sebestyén Mártát. Sebestyén Mártát egyszer élőben is láttuk Londonban. Óriási hatást gyakorolt ránk, ahogy a magyar népzene is. Amikor Lisa Budapesten rögzítette Ennio Morriconéval a Sorstalanság című film zenéjét, nem fizetséget kapott érte, hanem egy magyar cimbalmot Morriconétól. A mai napig megvan neki. Konkrét dalt viszont nem tudnék kiemelni a repertoárunkból, amit a magyar népzene ihletett: ezek a hatások árnyaltabbak annál.
MN: Honnan fakad az érdeklődésed a különféle zenei kultúrák iránt?
BP: Nem tudom, de biztosan hatott rá, hogy gyerekkoromban Írország és London között ingázott a családom. Londonban az új pop- és rockzenéket, Írországban népzenét hallgattam. Aztán elköltöztünk Új-Zélandra, ahol a maori zenével találkoztam. A sok utazás nyitottabbá tett a legkülönfélébb kultúrák és zenék befogadására.
MN: Új-Zélandon oszlopos tagja lettél a punkszíntérnek. Abban mit értékeltél?
BP: Az akkor zajló zenei és persze szexuális forradalmat, ami a megkövült, unalmas „papa zenéje” ellen lázadt. A rockzene a hetvenes évek közepére elsősorban a progresszív rockot takarta, ami egyre nevetségesebbé vált, elveszett az öncélú szólókban és a túlhabosított fantasykörítésben. Mi, fiatalok, olyan zenére vágytunk, ami a valóságról szól. Arról, hogy milyen az utcai élet. Fontos volt az is, hogy legyen politikai éle, lázadjon. Tizenhét éves voltam, amikor basszusgitárosként, majd énekesként csatlakoztam a The Scavengers-höz, ami a zenei fejlődésem és a karrierem szempontjából is a lehető legjobb kezdet volt. Ebben a punkzenekarban jöttem rá, hogy akár három hangból is lehet jó számot írni, és ez visszaadta az önbizalmamat, amit a progresszív rock elvett. Tudtam úgy is játszani, hogy közben nem voltam elképesztően technikás zenész, és ez felszabadította a kreativitásomat.
MN: A zenekarral rövid időn belül átköltöztetek Ausztráliába. Az akkori melbourne-i underground több híres zenészt is kitermelt magából. Az egyik közülük Nick Cave volt.
BP: Rettentő izgalmas zenei színtér működött Melbourne-ben, nem kis részben annak köszönhetően, hogy a város egy nagy etnikai olvasztótégely volt, elsősorban ír, angol, olasz és görög lakosokkal. Melbourne-t a Yarra folyó szeli ketté, és az egyik oldalán gazdag angolok, a másikon munkásosztálybeli olaszok és görögök laktak. Nick Cave és a The Birthday Party-s srácok a tehetős iskolákba jártak a folyó túloldalán, míg mi a munkások között laktunk, ahol sokkal érdekesebb, politikusabb és bátrabban kísérletező zenekarok játszottak. Emiatt aztán nem is léptünk fel soha Nick Cave-vel. Az akkor még The Boys Next Door néven futó Birthday Partyról is megvolt a véleményünk.
MN: Éspedig?
BP: Túl glames, túl bowie-s zenének gondoltuk. Lejárt lemeznek. Az a sok smink, a pózolás… Nick Cave egy zseniális pozőr, meg kell hagyni. De mi inkább az olyan zenékért rajongtunk, mint a Whirlywhirld vagy a The Primitive Calculators. A kis bandákért, akik nagyon jók voltak, de nem nagyon jutottak lemezszerződéshez. Ez egy virágzó színtér volt, spontán, rövid, negyedórás koncertekkel, sok kölcsönös inspirációval, de egy-két év után véget ért. Mi is átköltöztünk Londonba, mert úgy éreztük, ott jobban fogadnák a zenénket.
MN: A Dead Can Dance első két albumán még erősen érezhető a goth és a posztpunk hatása. Idővel már nem elégítettek ki ezek a zenék?
BP: Eleinte punkot játszottunk, aztán ahogy kicsit jobban megtanultunk játszani a hangszereinken, posztpunkot. Majd továbbléptünk azon is. Ebben közrejátszott az is, hogy Londonban egy nem túl jó környéken, az Isle of Dogs városrészben laktunk, nem volt pénzünk, és az utcán se nagyon mertünk lógni, úgyhogy sok időt töltöttünk a közeli könyvtárban. Minden héten kikölcsönöztem pár vinylt és kazettát. Rengeteg klasszikus és barokk zenét hallgattam ekkoriban, ebből született meg a második lemezünk, a Spleen and Ideal. Azokban az időkben elsősorban a kísérletezés izgatott, és ez ma sincs másképp. Szeretek magamba szívni számomra új zenei műfajokat, és ebből születnek a lemezeink. Igyekszem minél jobban beleásni magam az adott zenébe, megérteni a kulturális, irodalmi és érzelmi alapjait, és addig nem is hallgatok semmi mást.
MN: Manapság mi inspirál?
BP: Az indiai klasszikus zene és az ír és brit-szigeteki népzene a 16. századból. De a legutóbbi szólólemezemet – Songs of Disenchantment (Music From the Greek Underground) – például a görög rembétiko zenék hatására írtam.
MN: Semmi pop, semmi punk?
BP: Nagy néha hallgatok olyat is, de ezek a műfajok régóta megrekedtek egy szinten, és képtelenek a fejlődésre. Túl sok a retró a kortárs könnyűzenében, és az énekesek is olyanok, mintha klónoznák őket. Hol marad az egyediség?
MN: Melyik volt a legkreatívabb korszakod?
BP: A mostani. Többet dolgozom, mint valaha. Igaz, Lisával már kevesebbet. A 80-as években együtt éltünk és dolgoztunk, aztán elköltöztem Írországba, de Lisa még akkor is átjött a stúdiómba egy-egy hónapra. Ma már ez nincs így. Ő Ausztráliában él, én Franciaországban, keveset találkozunk. Az interneten keresztül nem tudunk zenét írni.
MN: Miért nem? A járvány alatt sok album született távmunkában.
BP: Mi improvizálva írunk számokat. Van egy alapötlet, és arra rögtönzünk élőben. Videócseten ezt nem lehet megoldani, és személyesen is csak ritkán tudjuk, mert Lisának egyre sűrűbb elfoglaltságai vannak. Turnézik, filmzenéket ír. Emiatt az utóbbi pár Dead Can Dance-lemezen tulajdonképpen vendégénekesként szerepelt, a zenéket szinte mind én írtam. A most készülő albumon szeretnénk ezen változtatni. A turnén több időt fogunk együtt tölteni, és az a terv, hogy a koncertek között megírjuk az új lemezt is.
MN: Amikor Lisa Gerrarddal interjúztunk (lásd: „Olajoshordók miatt”, Magyar Narancs, 2012. november 7.), ő azt mondta, tulajdonképpen a Dead Can Dance stílusa is egy improvizáció során született meg. Áthívott téged a lakására, amit kicsit félreértettél, nem vittél magaddal hangszert, és amikor kiderült, hogy ő zenélni akar, a ház mellett talált kerozinos hordókon kezdtél dobolni, és ebből alakult ki az egyik első számotok, a Frontier. Így volt?
BP: Többé-kevésbé. Lisa kapott stúdióidőt egy pici, négysávos berendezéssel bíró stúdióban. Fel kellett utaznunk a hegyekbe, egy kis házikóba. Lisa hozta magával a kínai cimbalmát, a jang-csint, én viszont semmit. A házikó mellett találtam a hordókat, és két törött széklábbal ütöttem a ritmust. Elsőre felvettük a számot, próba nélkül. A következő számnál úgy gondoltam, kellene bele egy kis basszus is, úgyhogy a legmélyebb hangomon énekeltem egy rögtönzött basszus szólamot, és rákapcsoltam egy visszhangosítót, hogy terebélyesebbnek tűnjön. Fantasztikus élmény volt ez a stúdiózás, mert megmutatta, hogy képesek vagyunk együtt zenélni. Előtte szeretők voltunk és együtt laktunk, de teljesen másfajta zenét játszottunk. A Dead Can Dance akkor még trió volt, Lisa pedig annyira elvont, avantgárd valamit énekelt, hogy el se tudtam képzelni, hogy együtt játsszunk. Ezen a sessionön viszont megtaláltuk egymáshoz az utat zeneileg is.
MN: Nemrég azt mondtad egy interjúban, hogy a mai gazdasági-politikai helyzetben több protest dalra lenne szükségünk. Te is írnál ilyeneket?
BP: Írtam is. A Babylon például az Egyesült Államok iraki inváziója ellen szólalt fel. Van még pár hasonlóan politikus számunk.
MN: Ma mi ellen tiltakoznál?
BP: Az igazságtalanság ellen. Túl sok az apolitikus ember, ezért is vagyunk most ekkora szarban. (Az interjú még az orosz invázió előtt készült – S. T.) Önként lemondanak arról, hogy befolyásolják a dolgok menetét. Nem látják, hogy egységben erősek lehetnének, mert megosztják őket a zsarnokok. Mint Putyin. De ha jól tudom, Magyarországnak is erősen zsarnoki hajlamú vezetője és kormánypártja van. Ezek azok az emberek, akik ellen protestálnék. A változásnak alulról kell jönnie, aminek az első lépése az, hogy ne érezzük túl mocskosnak a politikát ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. A görögök, akik feltalálták a demokráciát, bevonták az egész népességet a folyamatba, kötelező volt tisztséget viselni, így az emberek átérezték, valójában milyen becses és fontos munka ez.
MN: Írnál dalt is Putyinról? Vagy Orbán Viktorról?
BP: Engem inkább a korszellem érdekel, azt keresem, mi van egy adott korszak, kultúra levegőjében. A mostaniban például a populizmus felemelkedése, ami látszólag kedvez a tömegeknek, de hosszú távon kisemmizi őket. Ha igazán politikus számot akarsz hallani tőlem, hallgasd meg a The Bogus Mant (magyar fordításban: Hamis ember – S. T.). Az a politikusokról szól.
(A Dead Can Dance 2022. május 8-án lép fel a Papp László Sportarénában.)
