Sztárnak menthetetlenül szolid, ám művésznek egészen nagyszerű muzsikusok érkeztek hát, akik Brahms versenyművét a finom elegancia és a szinte kristályos áttetszőség jegyében adták elénk. Faust eszményszépen énekeltette meg Stradivariját, Janowski a karmesteri önmérséklet felsőfokán működve csiszolta a hangzásképet, a zenekar pedig lelkesült profizmussal követte a néhány vonásával a néhai Rafael Kubeliket idéző dirigens puritán iránymutatásait. Pompás zenészek ülnek a Fesztiválzenekar jószerint minden kottatartója mögött, ez újfent bebizonyosodott, s így most csakis az oboaszólam-vezető teljesítményét méltatjuk külön és kutyafuttában. A bensőséges Bach-ráadással zárult első rész után, a Richard Strauss családi boldogságát jelenetező háztáji szimfóniában jócskán emelni kellett a hangerőt. "A lángoló Walhalla isteneinek bukása negyedannyi zajt nem kelt, mint egy bajor csecsemő esti fürdetése" - idézte a legendás karmester, Richter János gunyoros véleményét a szokás szerint kiváló műsorfüzet, s valóban: a Sinfonia domestica nem restelli hangzó piedesztálra állítani hősét, azaz magát a beérkezett komponistát. Strauss művében persze humor is akad, nem csupán heroikus nagyképűség, csakhogy a zenei tréfa műfaja jellemzően kisforma, s így ez a háromnegyed órás alkotás - minden bravúros mesterségbeli fogásával együtt - bizony próbára teszi olykor a hallgató türelmét. Janowski most mindenesetre imponáló meggyőződéssel és karmesteri judíciummal emelte ki a Fesztiválzenekar programján először szereplő, ám máris felettébb igényesen előadott mű legvonzóbb részleteit.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 13.
