Miről is kellene szólnia a Kodály Zoltán születésének 125. évfordulójára meghirdetett Kodály-évnek? Kocsis Zoltán megadta az alaphangot. No, nem a Kállai kettős kétséges tempóadásával, nem is a Budavári Te Deum forszírozott ünnepi harsogásával. Utóbbi egyébként nagyon is kortársi megnyilvánulás volt, elég csak a nemzeti ünnep igyekvő katonazenészeire gondolnunk: legfrissebb akusztikus élményünket a zengő fanfárok és a köznép decibelcsatájának köszönhetjük. Kocsis interpretálja Kodályt, ám az interpretáció hagyományos terepén, a leírt kottafejek megelevenítésekor a mű nem tart lépést az értelmezői lendülettel, a mű nem viseli el. A Kállai kettős első része elveszti karakterét, fináléba oldódna, mielőtt elkezdődne, a második rész ehhez igazodva próbál fordulatszámot váltani, a váltómű szétesik. Zenére hangolva a hasonlatot: a végére a kórus és a zenekar szétcsúszik. A Te Deumban felértékelődnek a szemlélődő, csendes, áhítatos momentumok. Ezek az alapkoncepcióból
látványosan kinyújtózkodó
területek most dramaturgiailag a szokásosnál nagyobb terhet cipelnek, össze is roskadnak alatta. A kórus elveszti a talajt, a hangzás erejének visszafogásával párhuzamosan homályosodik a kép, a nagyterc csak nagytercféleség. Az emelkedett pillanatban, a légies angyalszárnyakon lebegő, kitartott szoprán hang (Sümegi Eszteré) óhatatlanul elmagányosodik, negyedhanggal mélyebben rezeg az őt körülölelő zenekarénál. A "csend ihletéséből fakadó" (Kovács János szép szavai) búcsúszó az abszolút csend lehetetlenségéről tudósít. Kár érte.
Az interpretáció nem hagyományos terepén, egy, csak a legnagyobbak számára megnyitott területen, ott, ahol egy Liszt, egy Rimszkij-Korszakov, egy Ravel, egy Anton Webern tüsténkedik, ahol átírással, hangszereléssel értelmeznek, radikalizálnak, tárnak fel műveket, ott találta most meg Kocsis Kodály mának szóló hangját, adott értelmet egy majd' mindig értelmetlenül záródó ünnepi hangversenynek. A koncert első részében Kodályt egyszerűen áttette egy másik osztályba, oda, ahol a nem magától értődő, problémás, kényelmetlen, szellemi erőfeszítést követelő szerzők vannak, oda, ahová Kodálynak mindig is tartoznia kellett volna, oda, ahol a Bartóktól mért távolság felmérése értelmetlen tevékenységnek tűnik. Kézbe vette Kodály 11 füzetből álló, zongorakísérettel ellátott népdalgyűjteményét (Magyar népzene), a 62 dalból kiválasztott 20-at (Bartók, ill. saját Bartók-hangszerelésének szellemében járt el). A legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy a kiválasztás során az ihlet és a személyes szimpátia játszotta a főszerepet, a húsz dal sorrendje, dramaturgiája első hallásra túlságosan is képlékenynek tűnik ahhoz, hogy abban valamilyen jelentést alakító, belső struktúrát fedezzünk fel. Erről a húsz dalról azt mutatta ki Kocsis, hogy eredeti megfogalmazásuk szemérmesen titkolta az őket létrehozó géniusz aktív jelenlétét, s nem csak példa gyanánt említett néhány részletet, minden egyes dalt csúcsra futtatott, egy dalon belül is több lehetőséget villantott fel, megvastagított néhány lappangó vonalat, az eleve érdekes vonásokat viszont néha retusálta, nehogy elvonja a figyelmet egy felfedezésre váró másik érdekes vonásról. Direkt nem foglalkozott a ciklussá szervezett mű egységét majdan hiányoló jövőbeli kritikával, mai zeneszerzői tudásával, mai zenekarra, mai zenekari színekre hangolta Kodályt. Bizonyára azért, hogy beszéljünk Kodályról. (Művészetek Palotája, március 16.)
Elsősorban a hangszerelés csodájáról kell szólni a Budapesti Fesztiválzenekar Richard Strauss-estje után is. A koncert a Till Eulenspiegel vidám csínyjeivel kezdődött, melynek vásott kölykös hangszerelése előtt Debussy illendően lengette meg kalapját. Az előadás a részletekre irányította a figyelmet, az egyéni szóló teljesítményekre, a sziporkamozaikokra. A kompozíció így is megállt a lábán, de némi fanyarság mélyebbé és rafináltabbá tette volna az összképet. A folytatásban Zempléni Szabolcs kürtszólójával egy időskori mű, a II. kürtverseny hangzott el. A szólista is megérdemel egy kalaplengetést, biztos tudással fújta végig a könnyűnek hallatszó, de rázós versenyművet. Szépen gömbölyített hangokból is sokat hallottunk, de telhetetlenségünkben még többet kívántunk volna. Viszont kevesebbet kívántunk volna az első részt záró táncbetéttől, Salome híres-hírhedt Hétfátyoltáncától. Egy ridegebb tónusú, mérnökien szenvtelenül építkező karmesteri felfogás közelebb vitt volna a téboly természetéhez, ezzel szemben Fischer Iván néha
túl is lőtt
a célon, Salome egy pillanatra közönséges bujálkodóvá vált. Persze tévedek, és jogosulatlan az elvárás, ha Fischer az operából kiragadott részletet az operától függetlenített zenekari karakterdarabként értelmezte.
A koncert második része viszont teljes operai élménnyel kecsegtetett. A közelmúltban látott néhány kiváló koncertszerű opera-előadás azt a látszatot keltette, hogy a színházi élmény színházi körülmények nélkül is megszülethet, már-már természetesnek hittük azt, ami valójában ritka és véletlenszerű. Az Ariadné Naxoszban című opera híres áriájából (Es gibt ein Reich) és az opera teljes zárójelenetéből öszszeállított második félidő nem is tett erőszakot a természeten, nem vált operai élménnyé. Az előadás a mű hangzását híven közvetítette, a mű hangulatát nem. A kiváló külföldi torkokból összeállított együttesből vokálisan Robert Dean Smith tenorja (Bacchus) emelkedett ki, a nimfák (Virgine Pochon, Claudia Mahnke, Valerie Condoluci) finoman érzékeltették, hogy nem szokványos családjukban dámák (Varázsfuvola) és sellők (Rajna kincse) is előfordulnak. Csalódást keltett viszont Jane Eaglen (Ariadné) szép, de kifejezéstelen hangjával. (Zeneakadémia, március 18.)
