A megváltozott zenehallgatási szokások és a drasztikusan lecsökkent lemezeladások korában sokkal nagyobb hangsúly van az élő produkción, és egy zenekar sem engedheti meg magának, hogy ezen a téren ne nyújtsa a maximumot. Éppen ezért hatott furcsán, amikor az utóbbi időben nem egy új együttes kezdte el kritizálni a fiatal koruk ellenére már szinte veteránnak tekinthető Arctic Monkeys élőben nyújtott teljesítményét (az Orwellsszel az élen). Mindez azért tűnt furának, mert Alex Turnerék két éve még úgy játszottak a londoni olimpia nyitóünnepségén, mintha az életük múlt volna rajta, és a tavalyi Glastonbury-fellépést is jó kritikák kísérték. Azóta viszont valami történhetett a zenekarral, mert itt Sopronban is úgy játszottak, mint a spanyolok a foci vb-n – azt hitték, hogy elég, ha csak kilépnek a közönség elé, és azzal már minden el van intézve.
| ||
Még a gyenge hangzással volt a legkisebb baj, mert az egy dolog, hogy tompán szól a dob és túlságosan hátulra vannak keverve a gitárok. Két hete a Pearl Jam Bécsben adott kiváló koncertet úgy, hogy a sound értékelhetetlen volt, de hozhatunk VOLT-os párhuzamot is: néhány éve a Cypress Hill feledtette itt sikeresen a hangzásbeli malőrt. Jöttek olyan híresztelések a backstage-ből, hogy Turnerék eleve rosszkedvűen érkeztek, és ez végig az arcukra is volt írva. Nem ártott volna közben egy tévén megmutatni nekik, hogy 2012-ben még mekkora lelkesedéssel zúztak az olimpián, csak hát ott tényleg ciki lett volna beégni több milliárd ember előtt, itt meg legfeljebb 20 000 magyar (köztük jó pár osztrák és szlovák) füstölöghet.
„Az nem olyan nagy baj, ha rossz ételeket főznek, de ha jó ételeket főznek rosszul, abba bele lehet őrülni”, mondta a Nagy Levin Rejtő Jenő klasszikus regényében, és itt is valami hasonlóra akadt példa. A műsorral első ránézésre nincs nagy gond; oké, a tavalyi album kicsit túl lett reprezentálva (a háromnegyede elhangzik), és nem bántam volna, ha felcsendül a When The Sun Goes Down, illetve személyes kedvencem, a Hellcat Spangled Shalalala. Másrészt viszont pont a program az, ami részben megöli a show-t, és ez az, amit az Orwells is erőteljesen bírált. A setlist.fm-en visszanézve az Arctic Monkeys dalról dalra mindenhol ugyanezt a műsort tolja, ugyanazokkal a ráadásokkal, és lefogadom, hogy még az a Black Sabbath-riff is ugyanúgy felcsendül ugyanabban a számban. Turner pedig, aki mellett a többiek szinte csak session zenészeknek tűnnek, az unatkozó rocksztár iskolapéldája, a dalok közben és között grimaszol, dülöngél, és flegma mozdulattal forgatja a csuklóját, aminél irritálóbb gesztus nem nagyon létezik rockszínpadon.
| ||
Mindez hihetetlennek tűnik egy olyan embertől, aki pár éve még a generációja szócsövének számított Angliában, és az is döbbenetes, hogy a zenekar hogy tud ennyire lélektelenül játszani – soha nem gondoltam volna, hogy a nemzedéki himnusznak is tekinthető I Bet You Look Good On The Dancefloort elő lehet adni ennyire lagymatagon. És ne értse félre senki, itt szó sincs öncélú gyűlölködésről; az Arctic Monkeyst az elmúlt tíz év legfontosabb és talán legjobb gitárzenekarának tartom, és nagyon szerettem volna élvezni ezt a koncertet, de azért mindennek van határa. Most már csak az a kérdés, mint a spanyol válogatottnál: képesek lesznek-e talpra állni a leszereplés után. Mert ha nem, akkor már most átnevezhetik magukat Spinal Tapnek.
Sopron, VOLT, július 6.
