A „Nyugatra szakadt” török zongoraművész vérbeli megosztó személyiség. Olyannyira, hogy még egyetlen embert is képes megosztani – például a kritikust. Koncerten ideges leszek a pózaitól és az extravaganciáitól, s az ilyen alkalmakkor sajnos gyakran elhangzó saját szerzeményei is lelomboznak kommersz sekélyességükkel. Ezzel szemben a lemezei mindig lelkesítőn hatnak rám. Az utóbbi években valahogy úgy adódott, hogy leginkább koncerteken részesültem Fazil Say zongorajátékából, és emiatt hosszabb időre az az érzésem alakult ki, hogy muzsikálásának értéke megkérdőjelezhető, zenei személyisége megrekedt az éretlenség állapotában. Tavaly azonban hat CD-n lemezre rögzítette Mozart összes zongoraszonátáját. Meghallgattam – és nagyszerűnek találtam. Maga a tiszta, bölcs, minden kisiklástól és ízlésficamtól mentes tökéletesség; élő, szuggesztív, s olykor újraértelmezőn friss zenélés.
Most ugyanezt a revelációélményt élhettem át Fazil Say első Chopin-lemezének hallgatásakor. A noktürnöket vette fel – sajnos nem az összest, az nem fért volna el egyetlen lemezen: ezúttal „csak” tizenötöt hallhatunk. Hullámzó ritmusú, lélegző, beszédes zongorázás ez, a színek páratlan gazdagságával, a dinamikai árnyalatok végtelen skáláját bemutató billentéssel. A legfontosabb azonban mégis a költőisége: a lefegyverzően személyes hang, amellyel a zongorista hozzánk szól, életre keltve a zeneszerzőt, újrateremtve azt a vallomásos atmoszférát, amely az egyszer ábrándosan lírai, máskor tragikus, megint máskor viharos indulatú éjszakai zenék sajátja. Makulátlan, nagy művészet az, ahogyan Fazil Say Chopint játszik, érdemes elmerülni benne. Már látom, besétálok megint a csapdába, mert január végén ismét fellép Budapesten, egyebek mellett a noktürnökből is előad majd néhányat. Attól tartok, ott leszek.
Warner Classics
