Ha egy mű, egy zeneszerző vagy épp egy egész operai zsáner jellemzésére leggyakrabban az „operatörténeti jelentőségű” szókapcsolatot használjuk, az valójában – dacára a nyilvánvaló elismerésnek – nem sok jót jelent. Ezzel a fordulattal ugyanis rendszerint azt az általános (elő)ítéletet szokás megcukrozni, hogy az adott mű, szerző vagy zsáner már rég nem szerezhet többé primer élményt az operakedvelő közönség számára. Úgy lehet, a legjobb példa ennek illusztrálására éppenséggel Giacomo Meyerbeer, A hugenották és a francia nagyopera közös esete.
A játékidőt, a színpadi látványosságot és a virtuóz szólamokat bőkezűen adagoló műfaj, valamint e nagyszabású műfaj elismert mestere és reprezentatív főműve nagyjából együtt szorult egy bő évszázadra a nemzetközi operarepertoár peremére a túlhaladottság, a kiismerhetőség és nem mellesleg a terjengős unalom szégyenbélyegét viselve. Mára azután az újrafelfedező buzgalom meg az énekesi nagyralátás itt is változásokat hozott, s a históriai érdemek előtti főhajtáson meg a különlegességeknek kijáró kíváncsiságon túl a közönség néha akár még őszintén rá is csodálkozhat egyik-másik francia nagyopera nem is sejtett értékeire, sőt szépségére.
Valami ilyesmi történhetett most az Erkel Színházban is, ahol október utolsó szombatján sztrájk helyett végül mégiscsak A hugenották premierjét tartották meg. (Áldás volt ez a kritikus számára, aki munkaügyi vitákat vajmi nehezen tudna recenzálni.) Meyerbeer 1836-os ötfelvonásos operája a Szent Bertalan-éji vérengzés történetét idézi, és most a reformáció 500. évfordulójának ürügyén került vissza, 85 év távollétet követően, az Opera műsorára. Szinte magától értetődő módon: jelentős húzásokkal, merthogy fölfedeztető szándék ide, számtalan részletszépség oda, azért Meyerbeer operáiból elég sok minden elhagyható. Igaz, ebben az esetben a húzások között akadt néhány olyan is, amelynek életképes szám vagy dramaturgiai szempontból fontos pillanat esett áldozatául.
De ami a húzások után mégiscsak felhangzott, az meglepően életképesnek bizonyult: sokszor konvencionális, néha magával ragadóan romantikus és összességében máig hatásos, franciás-olaszos-németes operamuzsikának. Mindenekelőtt ott tetszett győzedelmesnek Meyerbeer alkotása, ahol megvalósult a francia nagyopera egyik megkerülhetetlen alapfeltétele, vagyis ahol fölényes tudású énekes akadt a virtuózt követelő főszereplői szólamok egyikére. Ez a szólam a második felvonást uraló Valois Margit szerepéhez tartozott, s a szerep megformálója, Kolonits Klára olyan koloratúrszopráni tűzijátékkal kápráztatta el a közönséget, hogy arra igazán mértéktartó reakciónak tűnt az előadást úgy másfél percre megakasztó ünneplés. Az énekesnő ráadásul újra igazolta a tételt, miszerint a koloratúrázás sosem válik puszta gégemutatvánnyá – ha lélek, valamint szerepértelmező okosság is rejlik mögötte. A kokettériára hajlamos fejedelmi szépasszony Kolonits alakításában a világban rendet tenni és békét teremteni hivatott, de közben azért hódítani is vágyó nőiesség érzéki erejű megdicsőülésévé vált.
A hajdan a világ legkövetelőzőbb közönsége és legelkényeztetettebb énekesei számára komponáló Meyerbeer még legalább három másik szólamot is hasonló igények szerint alakított: Raoulét egy jószerint korlátlan magasságú tenor, Valentine-ét egy ugyancsak imponáló hangterjedelmű és nagyon technikás szoprán, Marcelét pedig egy mély basszus számára. Boncsér Gergely (Raoul) a premieren érezhető feszültséggel indította szerepét, s izgalmának a némiképp sérülékeny viola d’amore-szólóval induló első felvonásbeli ária is nagyrészt áldozatául esett. Az előadás előrehaladtával azonban mind magabiztosabbá vált a legnagyobb vokális terhelésnek kitett fiatal tenor, és a negyedik-ötödik felvonásban, így különösen Raoul és Valentine hosszú és szenvedélyes kettősében, valóban felért a szólam által megkövetelt énekesi magaslatra. Ebben a szemérmetlenül hatásos duettben Létay Kiss Gabriella (Valentine) is jól működött, ám egészében mintha mégsem találta volna a kulcsot a szerepéhez, jóllehet a férfivilág kegyetlenségét elszenvedő és önfeláldozó nőalakok ethosza közel áll a remek szoprán művészi alkatához. A marcona hugenotta obsitos, Marcel alakítója, Bretz Gábor életkorban és hangban is kevesebb volt a szerep által igényeltnél, de az énekes mindig erőteljes jelenléte és színpadi intelligenciája most is imponálóan markáns figurát teremtett. Haja Zsolt derekasan teljesítette Nevers gróf kevéssé hálás szerepét, míg Balga Gabriella most valósággal kiugrott a királynői apród szerepében, így csak sajnálhatjuk, hogy Urbain bájos rondója a húzott szakaszok közé került. A vezénylő Oliver von Dohnányi hol figyelmes lassításaival, hol viszont a tablók szereplőit olykor zavarba ejtő, tétovázó zenei irányításával vétette észre magát.
A mozgalmas cselekményű operát Szikora János fősége alatt állították színpadra, s ezúttal korántsem csupán a körülményeskedés hagyatta el velünk ezt az egyszerű szót: „rendezte”. Szikora ténykedését ugyanis nemigen lehet ilyesmivel vádolni, hiszen olykor még a szimpla közlekedési sutaságok is bent maradtak az előadásban. A színrevitel egyetlen deklarált gondolatát Horesnyi Balázs szállította volna, aki a festmények kreatív felhasználásán túl hatalmas betűkből formált értelmező szándékú kulcsszavakat a színpad hátsó fertályában. A tivornya mögött a Bachus (egy c-vel), a szerelem említésekor pedig az Amor szó tűnt fel, majd utóbb a Remény, a Kereszt, a Jézus szavakat is olvashattuk ugyanott. Mi több, a Remény egy ponton, betűcsere révén, Merénnyé alakult át, s innentől a közönség játékosabbik fele azt találgathatta, vajon a Kereszt anagrammái, a Rekeszt meg a Reszket ugyancsak olvashatóvá válik-e majd. Nem így történt, talán ezért is kaptuk utolsó feladványul ezt a szót: Irgalom.
Erkel Színház, október 28.
