A leitmotiv, azaz a vezérmotívum egy személyhez, helyhez, gondolathoz, érzéshez vagy tárgyhoz kapcsolódó, visszatérő zenei téma. A Grove zenei lexikon szerint ez a legkisebb, tematikus identitással rendelkező strukturális zenei egység. A leitmotivnak világosan azonosíthatónak kell lennie, hogy az esetleg ritmikai, harmóniai, hangszerelési tekintetben már megváltozott identitását megőrizhesse. A vezérmotívumok egyben zenei szimbólumok is, amelyek, különböző módokon és mértékben, szövegbeli és vizuális szimbólumoknak felelnek meg (Wagnernél például Mime üllője, a Nornák kötele, a sellők aranya stb.). A vezérmotívum, rövidsége ellenére segít az egész művet koherens egészként összetartani.
Richard Wagner maga mindössze egyetlen említés erejéig használta a szót, akkor is csak „úgynevezett” leitmotivokat említett, utalva ezzel Hans von Wolzogen báró, a népies, antiszemita költő és irodalmár 1876-ban megjelent művére, Wagner operáinak tematikus útmutatójára (Thematischer Leitfaden…). Wolzogen túlságosan szó szerint „értelmezte” Wagner zenéjét. A Ring minden vezérmotívumát elnevezte, ami olykor abszurditásokhoz vezetett. Wagner maga sosem nevezte néven a motívumait, inkább az asszociációs rugalmasságukat, a zenei formában betöltött szerepüket és érzelmi hatásukat hangsúlyozta. Mindezek ellenére a Wolzogen által megnevezett motívumok egy idő után a nyomtatott kottákban is megjelentek, s ez bosszantotta a zeneszerzőt; felesége, Cosima Wagner szerint egyszer ki is fakadt: „Az emberek azt fogják hinni, hogy ez az ostobaság mind az én kérésemre történt!” Szemére hányta Wolzogennek, hogy e motívumokat, mivel a zenéhez nem értett, csak a dramaturgiai jelentésük szerint vizsgálta, nem pedig azoknak a zenei struktúrában lévő értékük alapján. Deryck Cooke brit zenetudós, Wagner-szakértő szerint a Leitfaden sajnálatos módon azt a hamis benyomást kelti, mintha az egész zene nem lenne egyéb, mint visszatérő motívumok patchworkje, amelyben minden más csak arra jó, hogy „kitöltse az időt” a vezérmotívumok között. Ám innentől már nem lehetett elválasztani a zeneszerzőtől a leitmotivokat, elnevezéseik jelentős Wagner-elemzők (Newman, Donington) munkáiban tovább éltek, és mára beágyazódtak a zenei közbeszédbe.
Theodor W. Adorno Versuch über Wagner (1952) című művében kijelenti, hogy az egész vezérmotívum-elmélet hibás, mert az érzelmi tartalmat egyszerűen egy mechanikus folyamattá teszi. Ráadásul a hallgatók belső mentális folyamatai nem feltétlenül egyeztek meg Wagner szubtilis szándékaival. „Ebben pedig – folytatja – már benne van a leitmotiv degenerációja… ami közvetlenül a filmzenéhez vezet, ahol a leitmotiv egyetlen szerepe az, hogy előre jelezze a hősöket vagy a helyzeteket, s így a közönség könnyebben eligazodik bennük.” S ha már a filmek szóba kerültek: többek között Darth Vadernek is van „vezérmotívuma”, mint ahogy John Williams írt egyet A cápának is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
