Emberszem jószerint még nem is láthatta, fül még nem hallotta a Székely fonót, amikor az 1932-es ősbemutató reggelén (!) ilyen és ehhez hasonló írások szentelték fel már jó előre Kodály Zoltán új művét nemzeti klasszikusnak, sőt még annál is többnek. Szabolcsi Bence, az idézett „bírálat” szerzője, Tóth Aladár és Kodály megannyi más elkötelezett híve és élharcosa ilyesformán azután a 20. század egészére eldöntötte, hogy mit is tartsunk mi, magyarok a Székely fonóról.
Pedig a szépségek, az értékek és az elvitathatatlan érdemek mellett voltaképp a kezdetektől nyilvánvalóak voltak az alkotás gyengéi, sérülékeny pontjai is. Ilyen kiváltképp az a szembeötlő fogyatékosság, hogy Kodály ugyan felvonultatott az operaszínpadra egy sor székely-bukovinai és két nyitrai népdalt, ámde zenés színpadi drámát éppenséggel nem tudott létrehozni a „Magyar Dráma” számára. A cselekmény, azazhogy inkább csak cselekményvázlat (a csendőrök által ártatlanul elhurcolt, majd végül visszatérő Kérővel stb.), egyrészt alig-alig érintkezik a dalok rendjével, másrészt inkább ballasztként hat a színpadon, semmint dramaturgiai mozgatóerő gyanánt. Így aztán már a korai méltatók is becsülettel elmondták, hogy a Székely fonó „nem opera, csak remekmű”, s a későbbi elemzők is hangsúlyozták e remekmű inkább oratóriumnak beillő statikusságát, színpadidegenségét. A színpad emberei meg mi mást tehettek volna, mint hogy nemzedékek óta kerestek-kutattak valamiféle érvényes megoldást a magyar operatörténetben amúgy korántsem példátlan „fából vaskarika” problémájára.
Az Opera új Székely fonó-bemutatója most két roppant kézenfekvő és egyúttal igen kockázatos megoldással próbálta új, izgalmasabb életre hívni a Kodály-kultusz alábbszállását kétségkívül megsínylő művet. „Előhang”, azazhogy valójában első rész gyanánt népzenészek muzsikáltak a közönségnek, rendezőül pedig a Faustból már ismerős Michał Znanieckit kérte fel az igazgatóság, s ő hozta magával lengyel–olasz csapatát is. Ami az autentikus népzenét játszó Pál István Szalonna és bandájának operaházi megjelenését illeti, az jószerint alapjaiban kérdőjelezi meg Kodály (részben, mi tagadás, önigazoló szándékú) koncepcióját. Merthogy mára – s ebben Kodálynak nyilvánvalóan hatalmas érdeme van – sokkal közvetlenebb a népzenéhez fűződő viszonyunk, s miközben a világ legtermészetesebb módján tapsolunk, dobogunk, sőt énekelünk Szalonnáék muzsikálását hallva, addig az eredeti dalok és csárdások hatásának zsigeri élménye bizony akaratlanul is feleslegesnek éreztetheti velünk Kodály közvetítői működését és haloványabbnak hallathatja a szimfonikus-operai hangszereléssel kistafírozott Székely fonót. Míg a külső tekintet, azaz a külföldi kreatív csapat fölkérése egyszerre fenyegethet a nemzeti érzékenységek sérelmével és azzal a nyugtalanító érzéssel, hogy magunkban is újra kell gondolnunk egy nemzeti klasszikus helyét és valós rangját.
Nem valószínű, hogy e kockázatok nem merültek fel előzetesen a döntéshozók és az alkotók fejében is, így kijár az elismerés a vállalásnak, amely végeredményben érvényes kísérletet bocsátott a közönség elé. A zajos sikert arató népzenészek nyomában ugyanis életerős, az újrafogalmazásra kész előadás foglalta el a színpadot, s Kodály műve nem is jött ki rosszul ebből a kegyeletet nem tódító kúrából.
Znanieckiék mindenekelőtt új cselekményt koncipiáltak, ami annál is kevésbé lehetett felháborító, hiszen a műnek eredendően alig-alig volt ilyenje. Történetük a haldokló (Elmenyek, elmenyek), majd meg is haló férjről és özvegyéről, valamint az asszony emlékidéző visszarévedéseiről kettejük megszépülten is drámai múltjára – meglepően jól és enyhe didaktikusságában is már-már természetesen simul össze a dalokkal. A visszatekintések tárgyi valójában is jelenvaló képkerete, a gyászt őrző ház két oldalán időről időre láthatóvá váló archaikus, de nem szabvány-folklórjelenetek és mozgássorok nem keltenek megütközést, ellenben értelmező és átszínező mozzanatokkal gazdagítják Kodály művét. Igaz, a (néma)játékok bizonyos szakaszokban az aprólékosságig előrágják számunkra a történéseket, ami sajnos épp az archaikusság oly kívánatos érzésének föltámadása ellen hat. Ilyen részlet a mű középpontjában álló Görög Ilona balladája is, ahol a jegyespár öltöztetése és egymás felé való szüntelen vonzódása a realista játékmodor elidegenítő hatásával gyengítette a szövegében már-már szürrealista balladát (csudamalom, csudatorony, csudahalott, „megfogják az márnát”…). Épp részbeni talányossága révén jól eltalált viszont a gyerekkoporsóval a hóna alatt, álarcos démonként megjelenő Bolha (vagy Gazdag legény) beállítása.
„Az operaműfaj legnagyobb problémája: csak az tud igazán jól megszólalni benne, aki az elénekelt megszólalást elsődleges jelrendszernek tudja fölfogni.” Pár évtizede Nádasdy Kálmán fogalmazta meg ily lényeglátóan az operaénekesi működés nagy buktatóját, amely oly sok szép és nagy hang, meg ügyes játékkészség és erőteljes kiállás érdemét teszi semmivé nap mint nap. (Túl minden egyéb indokolt kifogáson, az elénekelt megszólalás nem természetes, nem magától értetődő jellege helyezte például zárójelek közé másfél hete Miklósa Erika sportteljesítménynek amúgy tiszteletre méltó Traviatáját is.) Megváltoztatva a megváltoztatandókat, ugyanez a középponti kérdés a népdalok operaszínpadi megszólaltatásakor is: alapértelmezettnek tudja-e megélni és velünk megéreztetni a népdal kifejezésmódját az adott énekes vagy sem? Az összbenyomás ezúttal vegyesnek mondható, mert amíg Molnár Levente (Kérő) e téren igen meggyőző volt, s a játékban erősen motivált Gál Erika (Háziasszony) is majdnem a nyomába ért, addig például a cserfes leányzónak öltöztetett Rost Andrea (Fiatal leány) többféle hitelességi problémával is szembekerült. Pataki Adorján (Fiatal legény) megszólalásának emberi-népi kreditje érezhetően jóval nagyobb volt, s ebben a szólamban erősen behatárolt tenorja is jobban érezhette magát. A színpadi ügyessége, mozgáskultúrája révén mindig feltűnést keltő fiatal bariton, Gradsach Zoltán (A bolha) most üde, cseppet sem „operás” éneklésével is fölért a tekintélyesebb nevek mellé.
Az Opera énekkara a bemutató estéjén majdnem olyan természetességgel teljesítette feladatait, mint a Duna Művészegyüttes egészen remek, zsigeri könnyedséggel működő táncosai. Kocsár Balázs és zenekara biztos támaszt kínált az előadás számára, s Kodály mellett érvelve nekik is érdemük volt abban, hogy a Székely fonót akár még a föltámadásra is képes csudahalottnak vélhettük.
Magyar Állami Operaház, október 1.
