Tavaly nyáron Vilniusban, majd most Budapesten Káel Csaba vállalkozott valami hasonlóra. Mint az a produkciót kísérő szövegekből kiderült, a perzsa királyi palotát indulatában felgyújtó diadalmas makedón uralkodó történetének Káel „21. századi keretet adott”: „Nagy Sándort egy orosz milliárdos személyesíti meg, aki szeretőjének bankettet ad, és azon egy haute-couture divatbemutatót rendeznek”. E szöveg, s egyáltalán a kísérőfüzet egésze utóbb valósággal nélkülözhetetlennek bizonyult, mert ha a háttérsztori megértésének vágyán és vele a rendezés intellektuális és technikai megoldatlanságán túl is tettük magunkat, azért a mű allegóriákon végigvezető útját, a zene többarcúságát és hatalmát mégiscsak jelezni kellett valahol – ha máshol nem, hát legalább érintőlegesen, a füzetke lapjain. Maga a produkció ehelyett sok sutaságot, sok vetítést, sok csili-vilit, és főleg sok ruhakölteményt kínált elénk. Az utóbbiakat a litván divattervező, Juozas Statkevičius álmodta meg, újra fájóan érzékletessé téve a divat- és a jelmeztervezés, illetve a ruha és a jelmez közötti határvonal egyértelműségét.
Mindez azonban mellékessé vált az előadás zenei kivitelezésének csodálatában. Az inkább kis-, mint nagymesternek elkönyvelt német kóruskarnagy és karmester, Rolf Beck ugyanis gyönyörűen formált és az utolsó pillanatig megejtően friss megszólaltatást garantált számunkra, mindenekelőtt Vashegyi György két együttesére, a Purcell Kórusra és az Orfeo Zenekarra támaszkodva. (Leszámítva néhány bocsánatosan sikerületlen rézfúvósszakaszt.) A zenekarban helyet foglaló és tettleg közreműködő Vashegyi nevelői teljesítménye jószerint még nyilvánvalóbbá vált így, hogy az irányítást másnak engedte át: fölnőtt ez a két együttes, érettsége és profizmusa immár alapértelmezett.
Az est húzónevének tekintett Miah Persson sajnos beteget jelentett, ám az így előálló szólistaváltozás nem csorbította az élményt. Részben mert a Persson helyett beugró fiatal Eleanor Dennis hiánytalanul kitöltötte szólamát, részben mert a másik három szólista – ha nem is egészen azonos szinten, de okvetlenül – igen jól megfelelt. Leginkább talán a Müpába ismerősként visszatérő, az Eötvös-opera tavalyi előadásán és az idei újévi Teremtésen egyaránt sikert arató tenor, Eric Stoklossa remekelt: mindenestül okos szólamformálásával, énekesi eleganciájával, no és a kényszeredett játékból való szerencsés kimaradásával.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 28.
