A film gazdag és zömmel friss zenei nyersanyaga önmagában is megérdemelte volna az albumot, de tudjuk jól, hogy a tétet az emelte az égig, hogy a főszereplő, egyben a dalok jó részének előadója az utóbbi években színészként és zenei előadóként is megújuló, saját arcát és karakterét megtaláló Lady Gaga. Azért ne felejtsük azt sem, hogy a film és annak zenéje is bizonyítja, hogy Cooper nemcsak színészként és rendezőként, de énekesként is rendben van, karakteres énekhang birtokosa, amit e lemezen is számtalanszor bizonyít.
Az album a Black Eyes neo-grunge döngölésével kezdődik, megidézve Cooper karakterének varacskos, rockeroldalát. Gaga először a filmből kivágott részletben jelenik meg, ahol a Somewhere Over the Rainbow-t énekli – ilyenkor látszik, hogy bár némelyek számára idegesítő a dalok sorát megtörni a vászonról kiemelt párbeszédtöredékekkel, ám ennek még itt is akadhat némi dramaturgiai funkciója. Gaga hangja fokozatosan veszi át az uralmat: az Edith Piaf-feldolgozás La Vie en rose megint csak a frissen kiteljesedő előadói repertoárjának sokoldalúságát bizonyítja, míg Cooper a Maybe It’s Time meggyőzően előadott balladájával (Jason Isbell szerzeményével) válaszol. A lemez és film slágerét, a Shallow-t alighanem már mindenki hallotta – a perfektül eltalált dal egyben bizonyság, hogy Gaga és Cooper nagyon is eltérő karakterű és iskolázottságú énekhangja között igen-is működik a kémia. Az efféle érzelmektől túltengő, hatásosan hangszerelt, duettben előadott balladákkal mindig keskeny pallón egyensúlyoznak az előadók, de ez esetben és a film dalainak többségén sikerül a mutatvány, sőt, úgy tűnik, hogy számos bekezdéssel sikerült is bővíteni azt a bizonyos amerikai daloskönyvet. Akad itt minden: a folk-country balladáktól olyan, az eklektikus déli rockot új életre keltő dalokig, mint a Diggin’ My Grave, amelyet több más számhoz hasonlóan Lucas Nelson közreműködésével rögzítettek. A lemez második felében érezhetően Gaga dominál, és érdemes is rá terhelni az előadói feladatok javát, elvégre mind a kissé retró soulballadákban (legyen az a hatvanas éveket visszahozó Look What I Found vagy a nyolcvanasokat felelevenítő Heal Me), mind az újabb stílusú táncos, elektropopos darabokban (Why Did You Do That) remekül teljesít. És akkor még el sem érkeztünk a finálé tűzijátékáig, ahol az I’ll Never Love Again szívfájdító és felemelő balladájával tényleg ellövik az utolsó petárdát is – a célt elérték, a befogadó rohan, hogy újra- és újranézze a filmet.
Interscope, 2018
