Ez minden stílusteremtő zenekar problémája, és ha szigorú szemmel figyeljük a jelenséget, lehet is benne valami. Ugyanakkor a kilencvenes évek óta egy komplett stílus épült rá a Neurosis-hagyatékra, amit jobb híján posztrocknak vagy posztmetálnak neveznek, telis-tele olyasfajta epigonokkal, amelyek a Neurosistól kölcsönvett zenei megoldásokat olcsó, lakossági klisékké züllesztették, és mindenféle gondolatiság híján, pusztán a hatásvadászat kedvéért karcolgatják azt a terepet, amelyben a Neurosis ásott mindeddig a legmélyebbre.
A tavaly a harmincadik jubileumát ünneplő oaklandi zenekarral jómagam is szkeptikusabb voltam, hiszen a Fires Within Fires elődje, az Honor Found In Decay ugyan majdnem annyira nyomasztóra és kíméletlenre sikeredett, mint a zenekar 1996-os alapműve, a Through Silver In Blood, a bevezetőben említett trendek hatására mégsem tudott már annyira hatásos lenni. Ahhoz, hogy ismét megtaláljuk egymást a zenekarral, egy koncert élménye kellett: idén augusztusban Bécsben, ha nem is voltak annyira megrázóak, mint annak idején, a mára már legendássá vált 1999-es Almássy téri fellépésen, vitathatatlanul egy erőteljes, jó formában lévő zenekart láthattunk, ahol Scott Kelly már nem akarta az összes koncertlátogatót egyenként lemészárolni, mégis olyan sziklaszilárdsággal állt a Neurosis frontján az eltelt tizenhét év alatt jóságos nagypapásra őszült szakállával-hajával, hogy az ember csak-csak elhitte neki, hogy most már tényleg közeleg az apokalipszis.
Azon a koncerten két dalt is játszottak a Firesről: a nyitó Bending Lightot és a lassan, álmosan induló, majd fertelmesen fortyogó, monoton riffelésbe fulladó Broken Groundot, ezek pedig olyan jótékonyan simultak bele az őskövületeket is előgörgető műsorba, hogy ott a helyszínen jószerivel fel sem tűnt, hogy vadiúj, lemezen akkor még meg sem jelent dalokat hallunk. A Fires Within Firest talán ezzel lehet a legjobban jellemezni; egyébként az Honor Found In Decay-nél kevésbé mogorva, a kilencvenes évek lemezeihez képest pedig szellősebben, puritánabbul hangszerelten fogalmaz, a maga negyvenperces, ötdalos hosszával ráadásul kerekebb és emészthetőbb, mint az elődje volt. Nyilvánvalóan ez a lemez sem fog akkora forradalmat elindítani, mint a legendás Neurosis-anyagok, de a záró Reach tízperces menetelése és a Fire Is The End Lesson hangulatos, leállós középrésze azért fényes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a Neurosisszal még mindig érdemes számolni.
Neurot, 2016
