Lemez

Csillapuló örvény

Neurosis: Fires Within Fires

  • - vincze -
  • 2016. november 6.

Zene

Sokan és sokszor leírták már a Neurosisról, hogy ha a kilencvenes években kiadott, minden kétely nélkül stílusteremtőnek nevezhető lemezeikkel hasonlítjuk össze az elmúlt tizenöt évben – a The Sun That Never Sets óta – kiadott anyagaikat, akkor túl sok invenciót nem lehet észrevételezni.

Ez minden stílusteremtő zenekar problémája, és ha szigorú szemmel figyeljük a jelenséget, lehet is benne valami. Ugyanakkor a kilencvenes évek óta egy komplett stílus épült rá a Neurosis-hagyatékra, amit jobb híján posztrocknak vagy posztmetálnak neveznek, telis-tele olyasfajta epigonokkal, amelyek a Neurosistól kölcsönvett zenei megoldásokat olcsó, lakossági klisékké züllesztették, és mindenféle gondolatiság híján, pusztán a hatásvadászat kedvéért karcolgatják azt a terepet, amelyben a Neurosis ásott mindeddig a legmélyebbre.

A tavaly a harmincadik jubileumát ünneplő oaklandi zenekarral jómagam is szkeptikusabb voltam, hiszen a Fires Within Fires elődje, az Honor Found In Decay ugyan majdnem annyira nyomasztóra és kíméletlenre sikeredett, mint a zenekar 1996-os alapműve, a Through Silver In Blood, a bevezetőben említett trendek hatására mégsem tudott már annyira hatásos lenni. Ahhoz, hogy ismét megtaláljuk egymást a zenekarral, egy koncert élménye kellett: idén augusztusban Bécsben, ha nem is voltak annyira megrázóak, mint annak idején, a mára már legendássá vált 1999-es Almássy téri fellépésen, vitathatatlanul egy erőteljes, jó formában lévő zenekart láthattunk, ahol Scott Kelly már nem akarta az összes koncertlátogatót egyenként lemészárolni, mégis olyan sziklaszilárdsággal állt a Neurosis frontján az eltelt tizenhét év alatt jóságos nagypapásra őszült szakállával-hajával, hogy az ember csak-csak elhitte neki, hogy most már tényleg közeleg az apokalipszis.

Azon a koncerten két dalt is játszottak a Firesről: a nyitó Bending Lightot és a lassan, álmosan induló, majd fertelmesen fortyogó, monoton riffelésbe fulladó Broken Groundot, ezek pedig olyan jótékonyan simultak bele az őskövületeket is előgörgető műsorba, hogy ott a helyszínen jószerivel fel sem tűnt, hogy vadiúj, lemezen akkor még meg sem jelent dalokat hallunk. A Fires Within Firest talán ezzel lehet a legjobban jellemezni; egyébként az Honor Found In Decay-nél kevésbé mogorva, a kilencvenes évek lemezeihez képest pedig szellősebben, puritánabbul hangszerelten fogalmaz, a maga negyvenperces, ötdalos hosszával ráadásul kerekebb és emészthetőbb, mint az elődje volt. Nyilvánvalóan ez a lemez sem fog akkora forradalmat elindítani, mint a legendás Neurosis-anyagok, de a záró Reach tízperces menetelése és a Fire Is The End Lesson hangulatos, leállós középrésze azért fényes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a Neurosisszal még mindig érdemes számolni.

Neurot, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.