Lemez

Csillapuló örvény

Neurosis: Fires Within Fires

  • - vincze -
  • 2016.11.06 12:10

Zene

Sokan és sokszor leírták már a Neurosisról, hogy ha a kilencvenes években kiadott, minden kétely nélkül stílusteremtőnek nevezhető lemezeikkel hasonlítjuk össze az elmúlt tizenöt évben – a The Sun That Never Sets óta – kiadott anyagaikat, akkor túl sok invenciót nem lehet észrevételezni.

Ez minden stílusteremtő zenekar problémája, és ha szigorú szemmel figyeljük a jelenséget, lehet is benne valami. Ugyanakkor a kilencvenes évek óta egy komplett stílus épült rá a Neurosis-hagyatékra, amit jobb híján posztrocknak vagy posztmetálnak neveznek, telis-tele olyasfajta epigonokkal, amelyek a Neurosistól kölcsönvett zenei megoldásokat olcsó, lakossági klisékké züllesztették, és mindenféle gondolatiság híján, pusztán a hatásvadászat kedvéért karcolgatják azt a terepet, amelyben a Neurosis ásott mindeddig a legmélyebbre.

A tavaly a harmincadik jubileumát ünneplő oaklandi zenekarral jómagam is szkeptikusabb voltam, hiszen a Fires Within Fires elődje, az Honor Found In Decay ugyan majdnem annyira nyomasztóra és kíméletlenre sikeredett, mint a zenekar 1996-os alapműve, a Through Silver In Blood, a bevezetőben említett trendek hatására mégsem tudott már annyira hatásos lenni. Ahhoz, hogy ismét megtaláljuk egymást a zenekarral, egy koncert élménye kellett: idén augusztusban Bécsben, ha nem is voltak annyira megrázóak, mint annak idején, a mára már legendássá vált 1999-es Almássy téri fellépésen, vitathatatlanul egy erőteljes, jó formában lévő zenekart láthattunk, ahol Scott Kelly már nem akarta az összes koncertlátogatót egyenként lemészárolni, mégis olyan sziklaszilárdsággal állt a Neurosis frontján az eltelt tizenhét év alatt jóságos nagypapásra őszült szakállával-hajával, hogy az ember csak-csak elhitte neki, hogy most már tényleg közeleg az apokalipszis.

Azon a koncerten két dalt is játszottak a Firesről: a nyitó Bending Lightot és a lassan, álmosan induló, majd fertelmesen fortyogó, monoton riffelésbe fulladó Broken Groundot, ezek pedig olyan jótékonyan simultak bele az őskövületeket is előgörgető műsorba, hogy ott a helyszínen jószerivel fel sem tűnt, hogy vadiúj, lemezen akkor még meg sem jelent dalokat hallunk. A Fires Within Firest talán ezzel lehet a legjobban jellemezni; egyébként az Honor Found In Decay-nél kevésbé mogorva, a kilencvenes évek lemezeihez képest pedig szellősebben, puritánabbul hangszerelten fogalmaz, a maga negyvenperces, ötdalos hosszával ráadásul kerekebb és emészthetőbb, mint az elődje volt. Nyilvánvalóan ez a lemez sem fog akkora forradalmat elindítani, mint a legendás Neurosis-anyagok, de a záró Reach tízperces menetelése és a Fire Is The End Lesson hangulatos, leállós középrésze azért fényes bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a Neurosisszal még mindig érdemes számolni.

Neurot, 2016

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.