A sztori egyik figyelemre méltó epizódja, amikor a "vén színházi róka" és az újdondász-exkönyvelő a legeslegrosszabb szövegkönyvet keresik, hogy abból aztán létrehozzák a legeslegrosszabb musicalt, hogy abból aztán - mint erre az exkönyvelő még könyvelő korában rávilágít - jól meggazdagodjanak. A fordulat közgazdasági hátterét ezúttal nem elemzem, legyen elég annyi, hogy erre azért nem na-gyon érdemes hajtani, mert van bizonyos sansz, hogy nem így alakulÉ A keresgélésben nyugodtan a kezükbe akadhatott volna Mel Brooks Producerek című musicaljének szövegkönyve is - aztán mi lett volna belőle? Hát ez a siker, ami. A legeslegtöbb Tony-díj, amit egy mű valaha összenyert a Broadway történetében. Meg előtte még, 1968-ban a film: Zero Mostellel és Gene Wilderrel a főszerepekben, és két Oscar-díj (lásd Visszhang rovatunkat).
Tehát: a Producerek történetkéje blőd, ellenben nagyon trendi. Van benne álomkarrier meg melegek doszt, meg hülyére vett Hitler, meg Sing-Sing-dáridó. A Madách Színház "különleges engedéllyel" mutatta be Szirtes Tamás rendezésében - és takarjon bármit az engedély különlegessége, a végeredmény láttán verheti összes fenekét a földhöz örömében, aki megadta. Merthogy szép hosszú széria néz ki, szép telt házakkal - és akkor most nem voltam nagyon bátor.
Szirtes Tamás, aki bölcs belátással nagyjában-egészében fölhagyott színházában a prózai profillal, musicalrendezéseiben nem a magyar hagyományt, hanem az amerikai - de minimum angol - mintát követi: mindenben profi. Mindössze ennyit kíván alkotótársaitól is: Kentaur díszlete ezúttal kevésbé trükkös és mellbevágó, mint a Fantomban, viszont poénos és elegáns; Vágó Nelly jelmezei jó drágák és látványosak, fölteszem, gondjuk lesz viselve, a tánckar harisnyáján sosem fog szaladni a szem, mármint a harisnyáé. Hogy a világítás több mint ezernyi reflektor telibe a színpadra, azt ezúttal Bányai Tamás munkájából látni: térképző elem. Jó a koreográfia (nem magnóról megy a sztepp, nem ám!), Tihanyi Ákos munkája, és a Kocsák Tibor vezette zenei vonal is. És van tűzijáték, repülés, operettlépcső.
A történet, amire a rutinos (de éppen bukott) producer és fiatal társa rábukkan, a Hitler tavasza című nácinosztalgia, írója egy rendíthetetlen náci, aki idiótának is rendíthetetlen: náci érzelmű nyulakat tenyészt egy New York-i bérház tetején. Akkora hülyeség, hogy beválik. Amiként az is, hogy a föllelt és legrosszabbnak remélt meleg rendezőt egész meleg tenyészet veszi körül, ebből is remek betét lesz; aztán abból is, ahogy bepillantunk a kulisszák mögé egy casting erejéig; aztán abból is, ahogy az egész díszes kompánia - miért is?, elfelejtettem - börtönbe kerül, és szép csíkos jelmezben látványos karriert fut be. De nem rosszak a fiatalok játszotta öreglányok sem: azok az öregasszonyok, akiknek vastag pénztárcájuk van, és eleven emlékeik a producer egykori szerelmi képességeiről.
A több - és kevert - szereposztásban futó előadás (melynek ez-úttal nem említett szereplőire az évek során még lesz alkalmunk visszatérni) flott, könnyűkezű, egyszersmind alapos rendezésben pereg könnyedén: huss, telik el a kétszer másfél óra.
Sztárok is vannak; több-mint-sztárok: színészek. Max Bialystock producert az általam látott előadásban Haumann Péter játszotta, egyszerűen frenetikusan, lehetne elég ennyi is. Haumann nem pusztán mindent tud, amitől ez a szerep jó lesz (tehát énekelni, táncolni meg még figurát formálni is), hanem mindezt sokkal jobban tudja, mint amilyenről a szerző álmodhatott. Neki sorsa van, látjuk a múltját, jelenét, de még a jövőjét is; rezignált bölcsességgel hatalmas energiákat mozgat, megtölti velük a színpadot. Az előadás csúcspontja az a jelenet, amikor (jól a vége felé) egy parányi börtöncellában "schnellben" és jelzésekkel eljátssza az egész darabot, tokkal-vonóval, az összes szereplőt beidézi a legjellemzőbb vonásokkal, érdemes lenne minden színésznek megfigyelnie, milyen manírokra figyelmezteti őt szelíden és szellemesen HaumannÉ
A könyvelőből lett Broadway-dendit, a jövő nagy producerét Nagy Sándor játssza. Ügyes és energikus, ő is mindent jól csinál, az arcát pedig eztán fogja majd megtalálni. Nem úgy Alföldi Róbert: a meleg és állítólag csapni-való rendező szerepében az arca a legerősebb, az arcának hisszük el, hogy jól táncol és énekel - és tényleg jól csinálja, svunggal és rutinnal egyszerre. Játékának van némi önironikus felhangja, kis rendezői önarckép: lásson valamit a profi néző is. Ladinek Judit jó hangú jó táncos, a figurával egyelőre ő is adós kicsit, érdemes lenne túllépnie a Barbie babán. A kisebb szerepeket játszókkal is kegyes a forgatókönyv: vannak magánszámok, villanások és villantások is.
Rendben van, sóhajt megkönynyebbülten az ember, már odakint a körúton. Jöhet mindenki, aki erre vágyik és megveszi a nem olcsó jegyet: megkapja a pénzéért, ami jár, meg még egy kicsit.
Madách Színház, június 11.
