Diana Krall visszatérése a Müpába meggyőző, sőt átütő viszszatérés volt jazzes gyökereihez. A kanadai pop-jazz díva, aki műfajában üzletileg a legsikeresebb énekesnő, korábban nyugodtan elkalandozhatott a popzene felé, de mostani zenekarának felállása eloszlatta ortodox rajongói aggodalmait. Krall zongoristaként kezdte, és szerencsére folytatta is, merthogy az egész koncerten kísérte magát, a bőgős Bob Hurst, a dobos Kareem Riggins volt, akik makulátlanul, elegánsan és készségesen hozták szólamukat, míg Joe Lovano tenorszaxofonozott, és róla tudvalévő, hogy különböző zenekarai – amelyekből több mint fél tucatot hozzánk is elhozott – a lehető legmagasabb színvonalon képviselik az újdonságra nyitott jazzhagyományt. A sötét ló szerepét Marc Ribot-ra osztották – gondolhatná, aki csak avantgárdos, punkos oldaláról ismeri Krall régi barátját –, és a gitáros felrakásaiban tett is utalásokat arra, hogy nem csak a fősodorban jár, például a Moonglow-ban nem volt annyira tűpontos, mint a többiek, de a koncert többi részére teljesen ráfókuszált, választékosan és karakánul ellenpontozott. Lovanóra „csak” a szóló rázások hálás feladata várt, amit különleges extrákkal oldott meg, csak picit bontogatva a tonalitást, mire a közönség majd’ elolvadt a gyönyörűségtől. Krall kicsit rekedten kezdett, de annyira bele-melegedett, és annyira őszintén muzsikálni jött ki a színpadra, hogy a hébe-hóba nyafogós díva árnyéka sem vetült rá. Dögös szólókat nyomott zongorán, boldogan válogatott az óriási, sőt kibővített (Bob Dylan, Joni Mitchell stb.) standard repertoárjából, főleg a Turn Up the Quiet című lemezéről. A koncert spontaneitására jellemző, hogy többször csevegve választotta ki a következőt a zongorán fekvő kották közül, örömteli és a szokásosnál bevállalósabb dolgokat hallottunk tőle, a meghirdetett másfél helyett bő két órában.
Müpa, június 26.
