dvd - Ripley a mélyben

  • - dl -
  • 2008. szeptember 4.

Zene

8 kis kritika
Amilyen jó ajánlás Patricia Highsmith a stáblistán (készült P. H. 1970-es kiadású regénye nyomán), olyan semmitmondó a feldolgozók névsora, akik közül a legnagyobb név, Willem Dafoe jó, ha összesen tíz percig tartózkodik a játéktérben. A nagy név persze önmagában még nem szavatol, különben sincs az megírva sehol, hogy csak Matt Damonnal vagy John Malkovichcsal lehet lagymatag Highsmith-adaptációt készíteni: már miért ne lehetne Barry Pepperrel, Tom Wilkinsonnal és Ian Harttal is? Lehetni éppenséggel lehetett volna: a fõszerepet alakító Pepper bizonyítottan képzett színész, nyilván meg se kotytyant volna Tom Ripleynek öltöznie. Még csak nem is kellett volna jokeri mélységekig lehatolni a devianciákban, megtette volna egy kis szalonképes gyilkos kedv is, alkalomadtán pedig az a pluszmozdulat, ami megkülönbözteti az elméleti gyilkost a jól nevelt pszichopatától. Roger Spottiswoode mûvében azonban egyetlen árva Ripley sincsen, így még csak az sem állítható, hogy Pepper gyengén alakítaná a figurát. Õ egészen kiválóan játszik egy tetemes lakbértartozást felhalmozó, léha fiatalembert, aki jól üli meg a Vespát, és ismeri azt a három mondatot, amivel a londoni mûvészek és galeristák körében eljuthat az ingyen pezsgõig. Onnantól azonban, hogy hulla is kerül a levesbe, a hangsúly egyre inkább az eltüntetési és kereket oldási technikákra tevõdik át, az egyre szaporodó, rossz parókáknak és a bohózati hullaszállításnak azonban vajmi kevés köze van Highsmith szabadalmához; ahhoz az izgalmas csúfsághoz, amelyet a szerzõ Tom Ripley szíve helyére ültetett.

Forgalmazza az SPI

**

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)