Amilyen jó ajánlás Patricia Highsmith a stáblistán (készült P. H. 1970-es kiadású regénye nyomán), olyan semmitmondó a feldolgozók névsora, akik közül a legnagyobb név, Willem Dafoe jó, ha összesen tíz percig tartózkodik a játéktérben. A nagy név persze önmagában még nem szavatol, különben sincs az megírva sehol, hogy csak Matt Damonnal vagy John Malkovichcsal lehet lagymatag Highsmith-adaptációt készíteni: már miért ne lehetne Barry Pepperrel, Tom Wilkinsonnal és Ian Harttal is? Lehetni éppenséggel lehetett volna: a fõszerepet alakító Pepper bizonyítottan képzett színész, nyilván meg se kotytyant volna Tom Ripleynek öltöznie. Még csak nem is kellett volna jokeri mélységekig lehatolni a devianciákban, megtette volna egy kis szalonképes gyilkos kedv is, alkalomadtán pedig az a pluszmozdulat, ami megkülönbözteti az elméleti gyilkost a jól nevelt pszichopatától. Roger Spottiswoode mûvében azonban egyetlen árva Ripley sincsen, így még csak az sem állítható, hogy Pepper gyengén alakítaná a figurát. Õ egészen kiválóan játszik egy tetemes lakbértartozást felhalmozó, léha fiatalembert, aki jól üli meg a Vespát, és ismeri azt a három mondatot, amivel a londoni mûvészek és galeristák körében eljuthat az ingyen pezsgõig. Onnantól azonban, hogy hulla is kerül a levesbe, a hangsúly egyre inkább az eltüntetési és kereket oldási technikákra tevõdik át, az egyre szaporodó, rossz parókáknak és a bohózati hullaszállításnak azonban vajmi kevés köze van Highsmith szabadalmához; ahhoz az izgalmas csúfsághoz, amelyet a szerzõ Tom Ripley szíve helyére ültetett.
Forgalmazza az SPI
**
