A kilencvenedik évében járó Wolfgang Wagner, aki fél évszázaddal ezelõtt testvérével, Wielanddal radikálisan megújította a nagypapa szentélyét, élete elsõ Parsifalját rendezte 1975-ben a Festspielhausban. Már új szelek jártak - õ maga engedte be õket -, négy évvel késõbb, amikor az elõadást láttam, meglehetõsen konzervatívnak találtam Kupfer Hollandijához képest. Mindamellett lenyûgözött (elsõsorban a csodás áttûnés az erdõbõl a Grál-templomba, ami a videón elsikkad), és az eltelt idõ furcsa módon még a javára is vált. Egyszerûen, világosan, belemagyarázás nélkül meséli el a történetet, a kék-piros "Grál-katonák" (van bennük valami formalizáltan embertelen) ideologizált erõszakosságát és a címszereplõ, az "ártatlan tudatlan" átszellemülését. Külön szép, hogy a végén egy megtört ember válik megváltóvá, ami a fiatal Siegfried Jerusalem bontakozó tehetségének köszönhetõ. A többiek masszívan jók, de nem kiemelkedõk. Hans Sotin Gurnemanzának vokális korlátai attól a pillanattól nyilvánvalóak, amikor láthatatlanul megszólal Matti Salminen Titureljének velõtrázó basszusa. Bernd Weikl lelki sebtõl szenvedõ Amfortasa (a valódi nem látszik) igen jó, a dekoratív Eva Randova Kundryja elsõrangú a kritikus magasságokban (bár nincs igazán szép hangszíne). A viráglányok tüllruhás balettpatkányok, színes függönnyel a hátuk mögött - ez azért ósdinak hat. Horst Stein vezényel, de zenekarának megváltó spiritualitása nem akkora, ami indokolná, hogy a darab végén - a rendezõ jóvoltából - Kundry életben maradjon, és beálljon a Grál-felmutatást dicsõítõ falanxba.
Universal/Deutsche Grammophon 2 DVD
****
