dvd - WAGNER: PARSIFAL

  • - káté -
  • 2008. szeptember 4.

Zene

8 kis kritika
A kilencvenedik évében járó Wolfgang Wagner, aki fél évszázaddal ezelõtt testvérével, Wielanddal radikálisan megújította a nagypapa szentélyét, élete elsõ Parsifalját rendezte 1975-ben a Festspielhausban. Már új szelek jártak - õ maga engedte be õket -, négy évvel késõbb, amikor az elõadást láttam, meglehetõsen konzervatívnak találtam Kupfer Hollandijához képest. Mindamellett lenyûgözött (elsõsorban a csodás áttûnés az erdõbõl a Grál-templomba, ami a videón elsikkad), és az eltelt idõ furcsa módon még a javára is vált. Egyszerûen, világosan, belemagyarázás nélkül meséli el a történetet, a kék-piros "Grál-katonák" (van bennük valami formalizáltan embertelen) ideologizált erõszakosságát és a címszereplõ, az "ártatlan tudatlan" átszellemülését. Külön szép, hogy a végén egy megtört ember válik megváltóvá, ami a fiatal Siegfried Jerusalem bontakozó tehetségének köszönhetõ. A többiek masszívan jók, de nem kiemelkedõk. Hans Sotin Gurnemanzának vokális korlátai attól a pillanattól nyilvánvalóak, amikor láthatatlanul megszólal Matti Salminen Titureljének velõtrázó basszusa. Bernd Weikl lelki sebtõl szenvedõ Amfortasa (a valódi nem látszik) igen jó, a dekoratív Eva Randova Kundryja elsõrangú a kritikus magasságokban (bár nincs igazán szép hangszíne). A viráglányok tüllruhás balettpatkányok, színes függönnyel a hátuk mögött - ez azért ósdinak hat. Horst Stein vezényel, de zenekarának megváltó spiritualitása nem akkora, ami indokolná, hogy a darab végén - a rendezõ jóvoltából - Kundry életben maradjon, és beálljon a Grál-felmutatást dicsõítõ falanxba.

Universal/Deutsche Grammophon 2 DVD

****

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)