Magyar Narancs: Ki akartál lépni a rockzene világából?
Bujdosó János: Már régóta szerettem volna egy ilyen akusztikus hangzású zenekart, de igazából véletlenül jött a trió ötlete. Meghívtak valahová, hogy tartsak egy szólókoncertet. Elvállaltam, de úgy éreztem, hogy még nem vagyok kész rá. Összeírtam egy pár számot, elhívtam Vajdovich Árpit meg Németh Csabit, hogy dobjunk össze egy programot. Akkor még főleg feldolgozások voltak, török, görög, kubai népzenék, spanyol polgárháborús nóta. Ez másfél éve volt, és tök jól ment a munka, két hét alatt összedobtunk harmincvalahány nótát, egy teljes koncertprogramot, és tavaly februárban volt az első koncert.
MN: Aztán együtt is maradtatok... Fotó: Sióréti Gábor
BJ: Igen, mert sikeres volt a koncert, teljesen oda voltak a népek, meg nekünk is bejött, nagyon természetes, magától értetődő volt, hogy így hárman együtt zenélünk. Elég szépen szólt. Egy idő után aztánfölmerült bennem, hogy érdemes lenne lemezt is csinálni ezzel a zenekarral. Lemezre viszont saját zenéket érdemes felvenni, úgyhogy elkezdtem számokat írni, hogy kijöjjön belőlük egy egész lemez.
MN: Ez úgy néz ki, hogy leülsz, hogy na, ma délelőtt írok egy számot?
BJ: Az sem baj, ha kitűz maga elé ilyeneket az ember, akkor is, ha biztos benne, hogy az a szám nem fog létrejönni. De legalább biztosítja a folyamatos munkát, miközben persze nem lehet parancsolni az ihletnek, hogy most jöjjön. Nincs igazából módszerem. Van, amikor valami kis ritmusból indulok ki, egy nagyon egyszerű riffből, és mérnökien tervezek hozzá egy témát. Ám olyan is van, hogy egyszerűen csak beugrik egy téma, ahogy megyek az utcán, megjegyzem, vagy földünnyögöm diktafonra.
MN: Eléggé különös, egyedi zenét játszotok. A leginkább talán dzsessznek lehetne nevezni, de gyakran kifejezetten világzenei hangulata van.
BJ: Ha mindenképpen be kell rakni valamilyen fachba, talán a kettő közé lehetne elhelyezni. Inkább csak a felállás miatt dzsesszes, de a dallamvilág egészen másfelé mutat, amit nem tudok közelebbről meghatározni. Nem nagyon hasonlít semmire.
MN: A trió másik két tagja kifejezetten dzsesszzenész.
BJ: Igen, ők komoly, diplomás zenészek. Árpinak, a bőgősnek kettő is van, egy magyar és egy holland diplomája. 't egy másik univerzumból küldték ide, hogy begyógyítsa az emberiség sebeit. Végtelenül pozitív csávó és jó zenész. Csabi is nagyon jó dobos. Árpival a Kistehénben ismertük meg jobban egymást, és egyértelmű volt, hogy kell nekem ez az ember valamilyen formában, de akkor még nem tudtam, hogy mi lesz ebből. Csabit pedig a Pop Ivanban ismertem meg.
MN: Miben más a lemez, mint az élő koncertek?
BJ: Úgy érzem, hogy egy lemezre kicsit maszszívabb hangzás kell, úgyhogy minimálisan felöltöztettük a dalokat rájátszásokkal, ütős rájátszásokkal. Néhány finom effektet is ráengedtem, de nem vittem túlzásba. Vastagabban szól, amire élőben nincs igazán szükség, mert magának az élő zenének a varázsa elviszi, meg jó masszívan szólunk élőben. Ez is jól szólna lemezen, de ha már csinálunk valamit - úgymond az örökkévalóságnak -, nem árt még jobban hangsúlyozni a benne rejlő finomságokat egy kis rásegítéssel.
MN: Milyen pénzből készült a lemez?
BJ: Ez egy közösségi finanszírozású lemez. A Facebookon hirdettük meg, hogy adakozzanak az emberek. Csodálatos dolog, hogy adtak pénzt, két-háromszáz ezer forintot, és meg tudtuk csinálni úgy, hogy nem kellett pályáznunk. Illetve az Artisjus Alapítvány adott még.
MN: Végül mi lett a szólókoncertezéssel?
BJ: Közben elkezdtem szólóban is koncertezni. Ez azért elég nagy kihívás, egy egész estét megcsinálni egyedül, és éppen ezért érdekel. Van egy anyagi oldala is, hogy minél több produkcióval tudj fellépni, és minél egyszerűbben. Annál egyszerűbb pedig nemigen van, hogy szólóban tudj menni. Ami nem egyszerű dolog persze, mert sok effektet használok, loopokat.
MN: Úgy látom, hogy amikor más zenekarokban játszol, akkor is egyre több elektronikát, pedált használsz.
BJ: Volt egy időszakom, amikor semmilyen pedált nem használtam, sem torzítót, sem visszhangot, semmit, és tudatosan kerültem a bluest. Akkoriban mindazt megtestesítette számomra a blues, amit utálok a gitározásban. A pozőrséget, a semmitmondást, a tartalomnélküliség elfedését jól bevett sémákkal. Aztán később visszacsúszott. Úgy éreztem, hogy most már tudom kezelni. Az elektronika idegesítő dolog, könnyen lehet hibázni vele. Hogy mikor lépek rá egy fémtárgyra, az már nem a zenéléshez tartozik szerintem. Úgyhogy néha legszívesebben kidobnám dühömben az egészet az ablakon. Ugyanakkor viszont szükségem van rá, mert érdekes hangzásokat akarok létrehozni.
MN: A trióban te írod a számokat, aztán közösen hangszerelitek őket?
BJ: Az a jó a triófelállásban, hogy a hangszerelésben nem lehet annyira elszállni. Éppen ez érdekel egy idő óta: a minél letisztultabb hangzás. Tehát megírom a számokat, az akkordmeneteket. De hogy ezt aztán ki hogyan osztja be a dob vagy a bőgő részéről, azt rájuk bízom, mert ügyesek. A lényeg az, hogy egyszerűsödni akartam. Rövidebb, kevesebb témából építkező számok. Ezt éreztem kihívásnak, nem azt, hogy bonyolult, soktételes dolgokat rakjak össze. A dinamikája is más egy kicsit. Korábban mindig az volt, hogy még és még rá akartam tenni egy lapáttal, hogy erőteljesebben, erélyesebben szóljon, akkor is, ha már nem volt mit rátenni. Most inkább elveszünk a hangerőből, a telítettségből. Kevesebb a csúcspont, viszont éppen emiatt jobban kiemelkednek.
MN: Van most civil foglalkozásod? Pár éve a bicskei menekülttáborban voltál szociális munkás.
BJ: Igen, főiskolai szociális munkás végzettségem van. Bicskén úgynevezett kísérő nélküli kiskorúakkal foglalkoztam úgy két évig. Jó volt az egész meló, de nagyon fárasztó. Tizenkét órás ügyeletek voltak. Nem voltam jó szocmunkás, az adminisztrációt meg ilyeneket nem bírtam soha. Ha meghallom azt a szót, hogy "intézményrendszer", azonnal standby állapotra kapcsol az agyam. De a gyerekekkel a személyes kapcsolat, az tök jó volt.
MN: Mi volt a feladatod?
BJ: Minden. Mondjuk, ötven kiló halal vágású hús érkezett, hozzuk el a konyhára. Vagy ingyenes utazásra jogosító papírt szerezni az egyik gyereknek. Focizni velük a tornateremben. Orvoshoz vinni őket. Mindenféle konfliktushelyzetet kezelni negyven gyerek között. Voltak zenés foglalkozások is.
MN: Mi történt ezeken?
BJ: Mindig ott volt a gitár, és azokat a dalokat gyakoroltuk, amiket ők dúdoltak vagy hallgattak. Főleg afgán nótákat. Ezek az ázsiai, közel-keleti zenék akkor is nagyon tetszettek, és a trióban is sok ilyen hatás van jelen, szóval zeneileg még tanultam is.
MN: Te félig roma vagy. Van ehhez valamilyen viszonyod?
BJ: Van, sőt egyre inkább, mert egyre többször igazoltatnak. A nőm azt mondja, hogy ahogy öregszem, egyre romásabb vagyok. Idén kétszer is előfordult, hogy a Körúton bementem egy ABC-be, és rám szóltak, hogy pakoljam ki a zsebeimet, különben hívják a rendőrséget. Addig nem volt romatudatom, de most egyre inkább van, és természetesen büszkén vállalom. Nyilván ki vagyok akadva. Amikor a romákkal szembeni előítéletről beszélünk, a fehér emberek csak az empátiájukra hagyatkozhatnak, a saját jóérzésükre, hiszen az előítéletet nem lehet igazából átérezni. Onnan tudom, hogy én sem éreztem át. Eddig, ha valaki bunkó volt velem, soha nem éreztem, hogy azért, mert roma vagyok. Most viszont úgy érzem, hogy azért akarták kipakoltatni a zsebeimet, mert roma vagyok. Nem fontos, hogy így volt vagy sem. Megéreztem, hogy milyen az, ha olyasmiért tekintenek bűnöző elemnek, amiről nem tehetek. Kicsit olyan érzés, mint amikor kirabolnak. Csak állsz tehetetlenül. Mindenkinek ajánlom, hogy saját emberi épülése érdekében valahogy ismerje meg ezt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést!
