Magyar Narancs: A modern magyar jazz úttörőinek nemzedékéhez tartozik, akik valóságos hősök, élő legendák a nyomukban járó generációk számára. Ön mégis mindent elkövet, hogy ne hősként lássák.
Berki Tamás: Sosem kerestem a hőssé válás útját. De az mindenkinek jó, hogy ha van egy előző nemzedék, amely behúzza a szakmába, amelynek a koncertjein ott ül. Szegény Winand Gabit (a jeles jazzmuzsikus tavaly halt meg 57 éves korában – a szerk.) kérdeztem egyszer az indulásáról. Azt válaszolta, hogy igazán emlékezhetnék, mivel minden koncertemen ott ült az első sorban. De én is az elődöktől tanultam. Ott volt például Hardy Tamás. Az Ifjúsági Parkban énekelt, talán Bergendy zenekarával. Azt hittem, hogy amerikai énekesük van, ahogy a bivaly hangját meghallottam.
MN: Hardy járt már a jazztanszakra?
BT: Nem, Garay Attila együttesében bőgőzött. Erős tehetség volt, dobolt is, vagy tíz évvel lehetett idősebb nálam. Kiment Németországba. Kósa Zsuzsa viszont már a jazztanszakra járt. (A jazztanszakot – „jazzkonzi” – 1965-ben hozták létre a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. 1990-ben főiskolai, 2000-ben egyetemi tanszékké vált – a szerk.) Később hangképzést is tanított ott, én is jártam hozzá. Ő ajánlott a Benkó Dixieland Bandbe. Velük korábban Miklósi Péter énekelt, aki az egyik első végzős volt a jazztanszakon, Zsuzsával együtt. De ő is disszidált Németországba, pont akkor, amikor Benkónak már aláírt szerződése volt egy hosszú szovjet turnéra. Próbaképpen egy-két számot énekeltem velük a Benkó Klubban, és már a szünetben elém tette a szerződést, hogy írjam alá a turnéra. Benkó Sándor ettől kezdve negyvenkét évig minden hónapban felhívott azzal, hogy van-e nálam naptár, és diktálta is a fellépési dátumokat. Kétszer is meghívott zenekari tagnak, de azt mondtam neki, hogy nekem annyi más vonalam van, hogy inkább csak vendég leszek, de ha tudok, mindig szívesen jövök.
MN: Ezek a vonalak a hetvenes évek elején, a jazztanszak elvégzése után indultak a pályáján. De ön már pár évvel hamarabb, pol-beat énekesként, a Gerilla együttes tagjaként vált országszerte ismertté.
BT: Én először gitároztam, és volt egy beatzenekarunk gimnazista koromban. Később összeismerkedtem Vámos Miklóssal, aki szintén dalokat fabrikált, Haraszti Miklós pedig lefordította a Guantanamerát meg a Sixteen Tonst, egyik jobb, mint a másik. Én addig nem is tudtam, hogy mi az a protest song. De megnyertük a Pol-beat Fesztivált ’67-ben. Néhány év után Vámos Miklós mondta, hogy abbahagyja, mert az írói pályára koncentrál. Egyébként akkor már kezdtünk belpolitikai témákhoz is nyúlni, de aztán rendesen elindult a jazzéletem is. Gonda János nem csak a zenekarába hívott meg, de a tanszak elvégzése után rögtön óraadó tanárnak is, majd a Benkó Dixieland Band mellett elindult az Interbrass is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
